Arthur Schopenhauer

Minden állati lénynek, jelesül az embernek, ahhoz, hogy megállhassa a helyét a világon és boldogulhasson, szüksége van rá, hogy bizonyos megfelelés és arány legyen akarata és értelme között. Minél pontosabban és helyesebben találta el ezt a természet, annál könnyebben, biztosabban és kellemesebben fogja életét leélni. Mindamellett már a voltaképpeni helyes pontnak a puszta megközelítése is elégséges lesz arra, hogy a romlástól megóvja.

Az a kívánság, mely mindenkiben él, hogy halála után emlékezzenek reá, s amely a nagyra törőknél a dicsőség vágyává fokozódik, úgy tetszik nekem, az élethez való ragaszkodásból származik, amely, ha a való létezésnek minden lehetőségétől elvágva látja magát, most a még egyedül lehetséges, bárha csak ideális létezés, tehát árnyék után nyúl.

Ösztönszerűleg inkább hajlunk a reményre, mint az aggodalomra - amint szemeink is maguktól a világosság felé fordulnak, nem a sötétség felé.

A remény egy esemény óhajtásának összecserélése ennek az eseménynek a valószínűségével.

A jellem ugyan teljességgel következetes és összefüggő, de valamennyi tulajdonságának gyökere sokkal mélyebben van, semhogy szórványos adatokból meg lehetne határozni, hogy melyek azok, amelyek adott esetben egymással együtt léphetnek fel vagy sem.

A teljesületlen kívánság okozta kín kicsiny ahhoz képest, amelyet a megbánás okoz: mert amaz a mindig kérdéses, beláthatatlan jövő előtt áll, emez a visszavonhatatlanul lezárt múlt előtt.

Ha meg akarod tudni, milyen érzéseket táplálsz valójában valaki iránt, figyeld meg, milyen hatást gyakorol rád, ha váratlanul levél érkezik az illetőtől.

Egyéni életünk lefolyása és eseményei, igazi értelmüket és összefüggésüket tekintve, durvább mozaikművekhez hasonlíthatók. Ameddig közvetlenül ezek előtt állunk, nem igen ismerjük föl az ábrázolt tárgyakat, s nem vesszük észre sem jelentőségüket, sem szépségüket: mind a kettő csak bizonyos távolságban tűnik szembe.

Amint a jelenvaló eseményekben, úgy a személyekben sem ismerjük fel egykönnyen azt, ami bennük jelentős: csak ha a múltban vannak, tűnik ki jelentőségük - az emlékezés, ábrázolás, elbeszélés által kidomborítva.

Gyakran csak évek múlva látjuk helyes világításban mások cselekedeteit, sőt néha a magunkéit is.

Nincs biztosabb jele a nagyságnak, mint bántó vagy sértő nyilatkozatokat figyelembe nem venni, amennyiben, mint számtalan más tévedést is, minden teketória nélkül a beszélő gyönge megismerésének tulajdonítjuk őket, s tehát csak észrevesszük, de nem érezzük.

A szerénység közepes tehetségeknél puszta becsületesség, nagy talentumoknál képmutatás.

A térben a távolság mindent megkicsinyít, mert mindent összehúz, minek folytán a hibák és fogyatkozások eltűnnek, miért is kicsinyítő tükörben vagy a camera obscurában minden sokkal szebbnek jelentkezik, mint a valóságban. Éppen így hat az időben a múlt: a rég elmúlt jelenetek és folyamatok a szereplő személyekkel együtt gyönyörűeknek tűnnek fel az emlékezetben, mert ez mindent elrejt, ami lényegtelen és zavaró. A jelen, amely híjával van ennek az előnynek, mindig fogyatékosnak tűnik fel.

Vannak pillanatok az életben, amikor minden külső ok nélkül, hanem inkább a fogékonyságnak belülről kiinduló és bizonnyal csak fiziológiailag magyarázható fokozódása folytán, a környezetnek és a jelennek érzéki felfogása a világosságnak magasabb és ritka fokára emelkedik, miáltal ilyen pillanatok utóbb kitörölhetetlenül bevésődnek emlékezetünkbe, s egész egyéniségünkben fönnmaradnak, anélkül, hogy tudnánk, miért vagy hogy miért éppen ők a hozzájuk hasonlóknak annyi ezreiből, hanem inkább egészen oly véletlenül, mint egész kihalt állatfajoknak egyes, a kőrétegekben fönnmaradt példányai, vagy mint azok a rovarok, amelyek valamikor egy könyv becsapása alkalmával véletlenül összenyomódtak.

Milyen szépeknek és jelentőseknek tűnnek fel emlékezetünkben elmúlt életünk egyes jelenetei és eseményei, noha annak idején minden különös megbecsülés nélkül engedtük őket elmúlni!

Hogy minden szellemi tevékenység között a számtani a legalsóbb rendű, annak az a bizonyítéka, hogy ez az egyedüli, amelyet géppel is el lehet végezni.

Barátaink őszintének mondják magukat, ellenségeink valóban azok; ezért kellene, hogy korholásukat keserű orvosságul, önismeretünk javára fordítsuk.

A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.

Megbocsátani és felejteni annyi, mint becses tapasztalatokat az ablakon kidobni.

Sem szeretni, sem gyűlölni magában foglalja a felét minden életbölcsességnek; "semmit sem mondani és semmit sem hinni el" a másik felét.

A szerelmet nem a férfi és nem a nő akarja, hanem az a hatalmas harmadik, aki nincs, de lenni akar.

Nyerni fogunk rajta, ha élvezeteket áldozunk föl, hogy fájdalmakat kerülhessünk ki.

Általában tanácsosabb, ha azzal mutatja ki eszét az ember, amit elhallgat, mint azzal, amit elmond.

Egész életünkön keresztül mindig csak a jelent birtokoljuk és sohasem többet. A különbség csak az, hogy eleinte hosszú jövőt látunk magunk előtt, a vége felé pedig hosszú múltat magunk mögött.

Szilárdabb jellem kell ahhoz, hogy visszavonjunk egy téves nézetet, mint ahhoz, hogy megvédjük.

Felfedezni valamit annyit tesz, mint látni, amit mindenki lát, és közben arra gondolni, amire még senki.

Boldogságunk kilenctized része kizárólag egészségünkön nyugszik. Ha egészség van, az minden élvezet forrásává válik, de ha nincs, az egyéb javak, a szubjektív értékek sem boldogítanak, mert a szellem, a hangulat, a temperamentum szárnyalását is lecsökkenti, elnyomorítja a betegség.

Egy probléma három fázison megy keresztül, mire elismerik valósként. Először nevetségesen hat, azután harcolnak ellene, végül magától értetődőnek tartják.

A gondolat elhal, mihelyt szavakban ölt testet.

Ritkán gondolunk arra, amink van, és túl gyakran arra, amink nincs. Ez a magatartás több nyomorúságot okozott már az emberiségnek, mint az összes háború és járvány együttvéve.