Jack London

Bármily kitartóan szedte is szét ízeire a szépséget, hogy felfedezze azokat az elveket, amelyek széppé tesznek valamit, egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy a szépség végül is titok, amelyet sem neki nem sikerült megfejtenie, sem azoknak, akik régebben próbálkoztak meg vele.

Van egy fajta önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör reánk, amikor életünk a leghevesebben lángol, és ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk. Ez az önkívület fogja el a művészt, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy láng lobogásába.

Az élet rövid, és én a legjobbat szeretném kapni mindenkitől, akivel összekerülök.

A társadalomban mindenki, helyesebben: majdnem mindenki a fölötte állókat majmolja. És kik állnak legfelül? A semmittevők. A gazdag semmittevők. Ezek rendszerint semmit sem tudnak azokról a dolgokról, amelyek az olyan embereket érdeklik, akiknek van valami dolguk is a világban.

Nem akkor kezdődtem, amikor megszülettem, sem akkor, amikor megfogantam. Folyamatosan növök, fejlődöm megszámlálhatatlan miriádnyi ezredéven keresztül... az összes előző énemnek megvan a hangja, visszhangja és súgása bennem.