Walt Whitman

Semmi nem múlik el, minden megmarad, (...) bár a test lomha, fáradt, elnyűtt, régi tüzek parazsa még mindig benne ég, és újra lángra kél.

Csak azoktól tanultál, akik csodáltak téged és kedvesek voltak hozzád? Nem tanultál fontos leckéket azoktól, akik elutasítanak téged, és ellened szövetkeznek?

Sohasem volt több kezdés, mint most van, Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van, Sem több tökély nem lesz soha, mint most van, Sem több ég vagy pokol, mint most van.

Hiszem, hogy a csillagok művénél egyetlen fűszál sem kevesebb.

Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van, Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.

Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton, Neked magadnak kell rajta járni.

Tépelődni hasztalan, tudós és tudatlan érzi, hogy így van.

Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni), Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és ünnepelni a halhatatlant és a jót.

Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen, De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.

Vagyok, ahogy vagyok, elég ennyi, Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök, És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.

Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek, Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.

Tudom, megérdemlem az ellenségeimet, de nem hiszem, hogy megérdemlem a barátaimat is.

Társam, kezet nyújtok néked, Több jóságot, mint pénzt kínálok, Papolásnál s törvénynél előbb magamat: Te is nekem adod magad? Velem tartasz? Együtt maradunk, ameddig élünk?

Azt mondom: asszonynak lenni ugyanolyan nagy dolog, mint férfinak lenni. Azt mondom: semmi sem nagyobb dolog, mint anyának lenni.

Azok, amiket általában verseknek hívunk, csak képek. Az igazi vers éjszaka születik a férfiakban.

Minden előbbre és kifelé tart, semmi sem hull ki És meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.

Te is kérdezel engem s én hallom szavad, Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.

Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.

A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket, És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.

Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok, A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.

Miután kimerítetted mindazt, amit az üzletből, a politikából, a mulatságokból és minden efféléből kaphattál - azt találod, hogy ezek egyikéből sem nyersz végső kielégülést és ezek mind mulandóak - mi marad hát? A természet.

Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek, olyan békések és szerények, Soká, soká állok és nézem őket. Nem izzadnak és nem nyöszörögnek sorsukon, Nem fekszenek ébren a sötétben, siratva bűneiket, Nem keserítenek el Isten iránti kötelmeik megvitatásával, Egyik sem elégedetlen, egyik eszét sem veszi el a bírás tébolya, Egyik sem térdel a másik előtt, sem egy ezer évvel előbb élt fajtájabeli előtt, Egyik sem tekintélyes vagy szerencsétlen az egész földkerekségen.

Gyalog és könnyű szívvel indulok a nyílt úton, Épen, szabadon, előttem a világ, Akárhova elvezet a hosszú barna fonal. Többé nem kérdem a szerencsét, magam vagyok a szerencse, Többé nem sopánkodom, nem késlekedem, semmi hiányom, Elmarad az otthoni gond, kétség, óvatos ingadozás, Egészségesen, elégedetten haladok a nyílt úton. A föld elég nekem, Nem vágyom a vezércsillagokat közelebb vonni az égről, Tudom, ahol vannak, helyükön vannak, Tudom, segítik a hozzájuk tartozókat.