Alan Watts

Az élet olyan játék, amelynek első számú játékszabálya: ez nem játék, ez halálosan komoly.

Lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől.

Ha felébredsz ebből az illúzióból, és megérted, hogy a feketében benne van a fehér, az énben benne van a te, az életben a halál, vagy mondhatnám úgy is, hogy a halálban az élet, akkor nem éreznéd magad idegennek ebben a világban. Olyasvalakinek, aki a próbaidejét tölti itt, akit a szerencsés véletlen hozott ide, hanem elkezdenéd saját létezésedet mindennél fontosabbnak érezni.

A sáros vizet is úgy tisztíthatjuk meg legjobban, ha hagyjuk leülepedni.

Megpróbálni definiálni magad olyan, mint beleharapni a saját fogadba.

A zen nem keveri össze a szellemiséget azzal, hogy valaki Istenről gondolkodik krumplipucolás közben. A zen szellemiség csak a krumpli pucolása.

Ez az élet igazi titka - teljesen elveszni abban, amit csinálsz, itt és most. S ahelyett, hogy munkának nevezed, rájönni: valójában játék.

Örökösen "meghódítjuk" a természetet, a teret, hegyeket, sivatagokat, baktériumokat és rovarokat, ahelyett hogy megtanulnánk, hogyan lehet egy harmonikus rendszerben együttműködni velük.

Szent iratokat bálványozni olyan, mint papírpénzt enni.

Ahhoz, hogy megértsük, hallgatnunk kell a zenét. Ám mihelyst arra gondolunk közben, hogy "éppen zenét hallgatok", már nem is hallgatunk semmit.

A fájdalom, és a fájdalomra adott válasz ugyanaz.

A fizikai világ millió vibrálás - de mi az, ami rezeg, lüktet? A szemnek a szín, a fülnek a hang, az orrnak az illat, az ujjaknak az érintés. Ezek csak különböző nyelvek egyetlen dolog leírására, az érzékelés különböző minőségei, a tudatosság különböző dimenziói. "Mi az, aminek ezek eltérő formái?" - a kérdés értelmetlennek tűnik. Ami a szemnek a fény, az a fülnek a hang. Nekem úgy tűnik, az érzékek nem egy közös dolog kifejezésmódjai, formái, dimenziói, hanem egymásé, mintegy kört alkotva. Ha jobban megfigyeljük, az alak színné változik, a szín rezgéssé, a rezgés hanggá, a hang illattá, az illat ízzé, az íz tapintássá, a tapintás ismét alakká.

A legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől. Ez nem azt jelenti, hogy be kellene ismernünk: csak test vagyunk, semmi több; azt jelenti, hogy egészen új elképzelést kell alkotnunk a testről. Mert ha a test külön való az elmétől, akkor az nem más, csak amolyan porhüvely. Ha azonban elválaszthatatlan az elmétől, a test már egészen mást jelent, és még nincs megfelelő szavunk egy egyszerre szellemi és anyagi világ megnevezésére.

Ha emlékeinkkel összevetve próbáljuk felfogni a jelent, nem foghatjuk föl olyan mélységben, mint ha összehasonlítgatás nélkül, "csupán" átélnénk.

A biztonság képzete annak érzetén alapul, hogy van bennünk valami állandó, ami minden időn és az élet minden változásán túl fönnmarad. Mindent megteszünk azért, hogy ezt a tartós magvat, lényünk eme - énnek nevezett - központját és lényegét állandónak, folyamatosnak és biztonságban lévőnek tudhassuk. Azt hisszük, hogy a valódi ember - gondolataink gondolója, érzéseink érzője és ismereteink ismerője - ezért a magért létezik. Egészen addig nem érthetjük meg, hogy nincsen biztonság, míg nem ébredünk rá, hogy ez a mag, ez az én voltaképpen nem létezik.

Ahhoz, hogy megérts valamit, nem szembenézned, hanem azonosulnod kell vele.

A bátorságvágy nem egyéb, mint az önmagától menekülni vágyó félelem.

Efféle kérdést: - Mit kell tennem ennek érdekében? - csak az tesz föl, aki semmit sem ért az egészből. Ha ugyanis egy probléma egyáltalán megoldható, megérteni a problémát és tudni, mi a teendőnk vele kapcsolatban, voltaképpen egy és ugyanaz.

A szeretet olyan szervező és egységesítő elv, amely a világot mindenséggé, a kaotikus tömeget pedig közösséggé alakítja.

A pillanat (...) a menny kapuja, az életbe vezető egyenes és szűk út.

Ha a test elhasználódik, és az elme megfárad, a szervezet örvend a halálnak. Csakhogy nehéz fölfogni, hogyan örülhet valaki a halálnak, ha még fiatal és erős: így az emberek az elmúlást általában valamiféle fenyegető szörnyűségnek tekintik. Az értelem ugyanis, a maga anyagidegen módján a jövő felé fordul, s úgy véli, jó dolog egyre tovább és tovább haladni, akár a végtelenségig, ám eközben nem látja be, hogy önnön anyagi mivolta végül is elviselhetetlenül kimerítőnek fogja találni az egész folyamatot.