Francesco Petrarca

Nincs békém, s nem szitok háborúságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell s ölelném a világot.

Az élet elfut, vissza sose fordul, s nagy léptekkel jön a Halál mögötte.

Urak, lássátok, hogy röpül az élet, időnk leperdül, megkondul az óra, s kapkod nyakunkba már a halál körme görbén.

Ha nevetek vagy ajkamon kel ének, teszem, mivel egyetlen menedék ez, hogy elrejtsem szavát a szenvedésnek.

Magamban, lassan, gondolkodva járom az elhagyatott, a puszta, néma tájat, s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak, hol a homokban emberé a lábnyom.

Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek? És ha szerelem ez, minő, miféle? Ha jó, miért olyan halálos éle? Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek ama szaka, órája, perce s egyben a szép ország is, melyben rabja lettem két szép szeme bűvös tekintetének.

Siratom elmúlt éveim, mikor csak halandó dolgok gyönyörét akartam, s holott szárnyam volt, nem szálltam magasban, hogy nem silány példát adnék a kornak. Ki látod, vétkeim hogy megtiportak, Ég Ura, láthatatlan, halhatatlan, eltévedt lelkemet segítsd a bajban, s bennem kegyelmesen pótold a korcsat.

Boldog vagyok, mert szívemen a zárat csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében, s ha kell, tovább hajózom bármi szélben, mert Ön mit ád, számomra drága minden.