Ivan Szergejevics Turgenyev

(Orjol, Oroszország, 1818. november 9. – Párizs, Franciaország, 1883. szeptember 3.) orosz író, drámaíró, költő, műfordító. 

Magyar16 Română46
Az egyetlen dolog, ami számít az életben: magadat a második helyre tenni.
Ó, szelíd érzései, lágy hangjai, jósága és csillapodása a megbántott léleknek, olvadó öröme az első érzékeny szerelemnek - hol vagytok, merre vagytok?
Az idő néha úgy röpül, mint a madár, máskor meg vánszorog, mint a csiga. Akkor boldog az ember, ha észre sem veszi, hogy gyorsan múlik-e vagy lassan.
Ifjú boldog évek, Drága szép napok - Tavaszi vizekként elfutottatok!
Ha arra a pillanatra vársz, amikor minden kész, akkor soha nem fogsz semmit elkezdeni.
Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörűbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sűrű aranyhaját, szűzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. - Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tűnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit, s nem is éltem volna a mai napig.
A vérem forrt, s a szívem sajgott - olyan édes és nevetséges búval: mindig vártam valamit, s féltem valamitől, mindenen csodálkoztam, s mindenre készen álltam, képzeletem játéka eleven volt, mindig ugyanazon képek körül csapongott, mint a partifecskék hajnalban a templomtorony körül; tűnődő lettem, szomorkodtam, sőt sírtam is; de a könnyeken és a szomorúságon át, melyet hol egy dallamos verssor, hol egy szépséges este lopott a szívembe, a fiatal pezsgő élet örömérzése úgy ütközött ki, mint a tavaszi fű.
Az optimista mindent fehérben lát, a pesszimista mindent feketében. Az okos ember színvak.
A tölgyről a régi levelek csak akkor hullanak le, mikor a fiatalok már hajtani kezdenek. Pontosan ez történik erős szívben a régi szerelemmel: már meghalt, de még mindig tartja magát, csak egy más, új szerelem tudja eltávolítani.
Régi história, hogy meg kell halni, és mégis mindenkinek új.
Mint minden nő, akinek nem sikerült szeretnie, akart valamit, maga sem tudva, hogy tulajdonképpen mit is. Alapjában véve semmit sem akart, ámbár úgy tetszett neki, hogy mindent akar.
Ó, ifjúság! ifjúság! Nem veszel a lelkedre semmit, mintha a világ minden kincse a tied volna, még a bánat is mulattat, még a szomorúság is jól áll neked, magabiztos és hetyke vagy, ezt mondod: csak én élek - nézzétek! S a napok is nyomtalanul és számlálatlanul futnak és tűnnek el, és minden eltűnik benned, mint a viasz a napon, mint a hó... S talán gyönyörűséged egész titka nem abban a lehetőségben rejlik, hogy mindent cselekszel, hanem abban a lehetőségben, hogy ezt a mindentcselekvést elgondolod - abban, hogy olyan erőket szórsz a szélbe, melyeket úgysem tudnál használni semmi másra - abban, hogy közülünk mindenki komolyan tékozlónak tartja magát, s komolyan hiszi, hogy joga van ezt mondani: Ó, mennyit tehettem volna, ha nem vesztegetem el az időt hiába!
Szerelem! (...) Minden titokzatos benne: ahogy megjön, ahogy kifejlődik, s ahogy eltűnik. Van úgy, hogy hirtelen jelenik meg, kétséget nem ismerve, örömtől sugározva, mint a nappal, máskor parázslik, mint a tűz a hamu alatt, s fellángolva csap be a lélekbe, mikor ott már minden elpusztult.
Mindenkinek fájdalmasan nehéz az első kiábrándulás, de az olyan őszinte léleknek, amely nem akarja áltatni magát, s nem hajlik túlzásra és könnyelműségre, majdnem elviselhetetlen.
Nem mindig áldásosak a könnyek. Jólesők és gyógyítók, mikor hosszú gyülekezés után végre kiömlenek a szívből - előbb nehezen, majd egyre könnyebben és édesebben; a fájdalom néma kínja megenyhül általuk... De vannak hideg, fukaran szivárgó könnyek, cseppenként szorítja ki őket a szívből a súlyosan és mozdíthatatlanul reá települt bánat: ezek örömtelen könnyek és nem adnak enyhülést.
A rajz szemléltetően megmutatja nekem, amit a könyv teljes tíz oldalon magyaráz.