Albert Schweitzer

A boldogság nem más, mint jó egészség és rossz memória.

A jövő nem fogja jóvátenni, amit te a jelenben elmulasztasz.

A helyesen értelmezett tudomány kigyógyítja az embert a büszkeségéből, mert megmutatja határait.

Vannak idők, amikor a saját fényünk kialszik, és egy másik embertől kapott szikra kell, hogy újra lángra kapjon. Mindannyiunknak jó okunk van rá, hogy mélységes hálával gondoljunk azokra, akik fellobbantották bennünk a lángot.

Nem kell egyedül élned a világban, ott van a testvéred.

Minden szellemi és intellektuális dolog fölött, a filozófia és a teológia fölött áll az ember segítőkészsége a másik ember iránt, és az a feladat, hogy az ember az embernek testvére legyen!

Az élet tisztelete által lelki kapcsolatba lépünk a világgal.

Az élet igenlése az a szellemi cselekedet, amely által az ember abbahagyja azt, hogy csak úgy éljen a világban, tisztelettel kezdi saját életének szentelni magát, hogy ezzel a valódi értékére emelje azt.

A gondolkodó ember szükségét érzi annak, hogy ugyanolyan tisztelettel adózzék minden rajta kívül álló életakaratnak, mint a magáénak.

Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét épp úgy, mint az emberét, és igyekszik a lehetőségekhez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek.

A mai ember egész életében olyan hatásoknak van kitéve, amelyek megrendítik a saját gondolkodásába vetett bizalmát. A szellemi függőségre ösztönzés, amelynek alá kell vetnie magát, megnyilvánul mindenben, amit hall, vagy olvas. (...) Ahol megszűnik az a meggyőződés, hogy az ember önálló gondolkodás útján jut el az igazsághoz, oda beférkőzik a szkepticizmus.

Egy világnézet csak akkor bizonyul igaznak, ha a léthez és a világhoz fűződő viszonyunkat olyanná alakítja, amely aktív erkölcs vezette, mélyebb emberekké formál bennünket.

Amikor az ember már nem veszi természetesnek a létét, hanem meglátja benne annak misztikusságát, ott kezdődik a gondolat.

A gondolkodásról való lemondás a szellem csődje.

Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.

Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes.

Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz, és hagyod, hogy a pesszimizmus és a cinizmus megdermessze a szívedet.

A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon.

A világ jövője nem attól függ, hogy mennyire értjük, hanem, hogy mennyire tiszteljük az életet.

A nagy titok: úgy járni végig életutunkat, hogy ne kopjunk el. Erre az olyan ember képes, aki nem az embereket és a tényeket veszi számításba, hanem minden élményét önmagára vetíti vissza, és a dolgok végső okát önmagában keresi.

A legszebb emlékműved embertársaid szívében áll.

Amit tehetsz, csepp a tengerben, de ez ad értelmet az életednek.

Ahogyan a fa minden évben ugyanazt a gyümölcsöt hozza, és az mégis mindig új, ugyanúgy a maradandó értékű gondolatokat is állandóan újra kell alkotni.

Nem tudom mi a sorsod, de egy dolgot tudok: csak azok lesznek igazán boldogok, akik keresték és megtalálták, hogyan lehet másokat szolgálni.

Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is - valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.

Mindegyikünknek meg kell barátkoznia a halál gondolatával, ha valóban jóvá akar válni. Nem szükséges naponta vagy óránként rágondolnunk. De valahányszor az élet útján olyan pontra jutunk, ahol a köröttünk levő világ elhomályosul, és előttünk a távolban világosan feltárul az út vége, ne hunyjuk be a szemünket. Álljunk meg egy pillanatra, nézzünk a távolba, aztán menjünk tovább. Ha ily módon gondolkodunk a halálról, megtanuljuk szeretni az életet. Ha megbarátkoztunk a halállal, minden hetet, minden napot ajándéknak tekintünk majd. Csak ha képesek vagyunk - lépésről lépésre - ilyennek elfogadni az életet, akkor válik számunkra igazán értékessé.

Az igazság nincs időponthoz kötve. Mindig időszerű, kiváltképp akkor, amikor időszerűtlennek látszik.

Aki jó cselekedetekre szánja el magát, nem számíthat arra, hogy az emberek eltakarítják az útjából az akadályokat. Sőt el kell viselnie, hogy újabbakat gördítenek elébe.

Az az erő, amely csak a lázadást ismeri, kimerül.

A bosszú (...) ahhoz a kőhöz hasonlít, amely, miután az ember keservesen felgörgette a hegytetőre, annál hatalmasabb erőszakkal robog vissza rá, és töri el azokat a csontokat, amelyeket izmai mozgásba lendítettek.