Gustave Flaubert

Minden elmúlik, ahogy a víz is elfolyik, ahogy a szív felejt.

A lehető legkevesebbet dobni a tengerbe a rakományból, hogy a hajó könnyedén haladjon: ez a bölcsesség.

Óvakodjál a szomorúságtól. A szomorúság bűn. Az ember örömét leli a bánatában, aztán mikor a bánat elmúlt, ott áll elbutultan, mert minden értékes erejét rápazarolta a búbánatára. Akkor aztán szánja-bánja, csakhogy már későn.

Semmi sem oly megalázó, mint amikor azt kell látnunk, hogy a butáknak sikerül, amiben mi kudarcot vallunk.

Szenvedélyeink olyanok, mint a vulkánok: állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki.

A siker csupán kísérőjelenség. Sosem szabad céllá válnia.

A szerelemnek hirtelen kell érkeznie, villám és mennydörgés között - mint egy égiháborúnak, amely úgy szakad az életre, felforgatja, elragadja az ember akaratát, mint a falevelet, és örvénybe sodorja mindenestül.

A túlzott beszéd közepes érzelmeket takargat, mintha a lélek teljessége olykor nem a legüresebb metafórákban áradna széjjel, mert hisz soha senki se képes pontos mértéket adni vágyainak, éppúgy nem, mint eszméinek vagy mint fájdalmainak, mivel az emberi beszéd csak afféle repedt üst, amelyből jó, ha medvetáncoltató melódiákat tudunk kicsalni, amikor a csillagokat szeretnénk velük megríkatni.

Vizsgáld csak meg magadat: éreztél valaha érzelmet, mely eltűnt volna? Nem, minden megmarad... Minden.

Nem, nem hiszem, hogy a boldogság lehetséges, a nyugalom azonban igen. Ezért távol tartom magamat mindentől, ami idegesít.

Végül minden álom megtalálja a maga formáját: minden szomjúság számára van hullám, minden szív számára szerelem.

A jövő nyugtalanít, a múlt fogva tart, ezért a jelent elmulasztjuk.

Az írás felséges dolog, az ember többé nem önmaga, mégis egy saját maga alkotta univerzumban mozog. Ma például egy őszi délutánon férfiként és nőként, szeretőként és szeretettként lovagoltam egy erdőn keresztül, sárga levelek alatt; és én voltam a lovakban, a levelekben, a szélben, a szereplőim szavaiban, még a vörös napban is, ami szerelemtől ittas szemeiket lehunyni kényszerítette.

Nem a szenvedély írja a verseket. Minél személyesebbek, annál gyengébbek. Minél kevésbé érzünk valamit, annál erősebb a képességünk, hogy úgy fejezzük ki azt, ahogyan valójában van, de rendelkeznünk kell az érzékeltetés adottságával.

Nevezzünk egyszerűen ábrándnak minden olyan magasztos eszmét, amit nem értünk.

Inkább legyen az ember csaló, mint balek.

Csak azokat szeretjük, akikért szenvedünk.

A mély érzés olyan, mint a tisztességes asszony, mivel fél, hogy feltűnik, lesütött szemmel jár az életúton.

Az élet csalódásai közt oly jólesik gyönyörködni, ha csak gondolatban is, egy-egy nemes jellemben, egy-egy tiszta érzelemben és a boldogság képeiben.

A jövendő boldogság, mint a trópusi partvidék, bensőséges lágyságát, legillatosabb leheletét vetíti maga elé a végtelenbe, s már előre e mámorban ringunk, anélkül, hogy törődnénk a még úgysem látható horizonttal.

Mért szavalnak egyre a szenvedélyek ellen? Hát van náluk szebb dolog ezen az egész világon? Hisz azokból ered minden, a hősiesség, a lelkesedés, a költészet, a muzsika, a művészetek, egyszóval minden!

Minden mosoly az unalom ásítását takarja, minden öröm egy-egy átkot, minden élvezet a csömört, s a legízesebb csókok sem hagynak egyebet az ajkon, mint egy magasabb gyönyörűség megvalósíthatatlan ábrándját.

Ha döntenem kell a között, hogy a barátomat vagy az országomat árulom-e el, akkor inkább a hazámat.

Akinek jó szíve van, azt az öröm látványa boldoggá teszi.

ARC: "A lélek tükre" - ezek szerint van, akinek nagyon csúf a lelke.

Mindannyiunk szívében van egy királyi lakosztály, én befalaztam, de nem romboltam le.

Nem kell hozzányúlni a bálványokhoz: a kezünkön marad az aranyfesték.

Ó boldogság! Boldogság! Láttam az élet születését, láttam a mozgás kezdetét! Úgy lüktet a vérem, hogy ereim megpattannak. Szeretnék repülni, úszni, ugatni, bőgni, vonítani. Szeretném, ha szárnyam, páncélom, kérgem volna, szeretnék füstölni, ormányt viselni, kicsavarni a testemet, mindenhová eloszlani, benne létezni mindenkiben, kiáradni az illatokkal, kibontakozni a növényekkel, ömölni, mint a víz, rezegni, mint a hang, villogni, mint a fény, minden formába belesimulni, minden atomba belenyomulni, lehatolni az anyag mélyére - szeretném, ha én volnék maga az anyag!

A nő közönséges teremtmény, akit képzeletben fölmagasztosítottál.

Az lesz kritikus, aki nem jó művésznek, mint ahogy abból lesz spicli, aki nem jó katonának.