Nézd a parton azt a két sziklát, mely hajdanta egy volt, s állta a vihar dühét; látod, a két tört vonal hogy összeillik? Van, amit a természet egynek alkot és a sors kettészakít.
Vágy, vágy... de mit ér, ha a szív csak eped, csak eped, s elfutnak az évek, a leggyönyörűbbek! Szeretni - de kit? Kis időre szeretni mit ér? Örökre pedig lehetetlen.
Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz: Van éj, legyenek titkai! Multamban semmit sem találhatsz, Ami szerelmed növeli. Szeretsz - nos, legyen elég ennyi! S ha szeretsz, ne kérdezd soha, Ne tudd meg, hogy az életem mily Üres, fekete, ostoba!
Áldhatnám sorsomat! De most mért áldanám? Most arcomat a könnyek sói mossák. Milyen szánalmas is, aki ily hányatott, Akit az ifjúság ráncokkal megrakott, Ami kedvest adott, azt visszavette nyomban És csak egyet hagyott: maró bűnbánatot.
Ha szíved ellepi, mint hófúvás, a bánat S a szenvedély korbácsa vagdal, E dühödt szeretőt a közönyös világnak Zajába ki ne vidd magaddal. Meg ne alázd magad! Átveheti-e bárki Búdat, vagy elkeseredésed? Lelki sebeidet könnyelműen ne tárd ki Az emberek bámész szemének.
