George Byron

A keresztények abban a meggyőződésben égették egymást, hogy az Apostolok is úgy tették volna.

Nem hiszek semelyik vallásban sem. Semmi közöm a halhatatlansághoz: elég nyomorultak vagyunk ebben az életben is, mindenféle más életen való abszurd spekuláció nélkül is.

Minden szektában vannak bolondok, és szélhámosok; miért higgyek rejtélyekben, amit senki nem ért, csak azért, mert olyan emberek írták, akik az őrületet választották inspirációként, és Evangélistáknak mondták magukat?

Körül vagyok véve lelkészekkel és metodistákkal, de mint látni fogod, nem árasztottak el mániájukkal.

A vallásról nem tudok semmit - legalábbis az előnyeiről.

A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.

A barátság szerelem, szárnyak nélkül.

De bárhogy színlel, épp a bús homály Árulja el, mint a fekete ég A zivatart. Hangot sem ejt a száj.

Majd jött a sóhaj mély, heves foka, Lopták mohón egymás tekintetét, Kigyúlt az arc, bár semmi indoka.

Legnagyobb keserűségemre napról napra bölcsebb vagyok.

A kutya a legállhatatosabb barát - az első, aki üdvözöl, és a legbátrabb, aki védelmez.

Mi a hazugság, végre is? Igazság, mely álarcot hord.

Csókra rímel az "élvezet", így lesz verssé az életed.

A nő számára nincsen más, csak egy: mindig szeret, és mindig tönkremegy.

A férfi élete és szerelme kettő, a nőnek élni és szeretni egy.

El tudod-e fojtani szenvedélyed hangját, kedves? Minél terhesebb és súlyosabb felhők vonulnak az égen, annál vadabbul tör ki a zivatar.

Mi más lenne az öröm, mint örömet szerezni?

Ahogy itt jár-kél, szép, miként A csillagtüzes éjszaka. Fénybe árnyat és árnyba fényt Szűr arca, szeme, mosolya; Oly szelíden ragyog felénk, Ahogy a vad nappal soha.

A Szépség lányai közt nincs gyönyörűbb ma nekem; hangod úgy elbüvöl, mint szerenád a vizen.

A nő szíve egy rész az égből.

Elfutni vágyom enmagamtól! Messzire vinném átkomat, de sarkon űz egy vad kalandor, a lét-üszök - a Gondolat.

Gyönyörű az úttalan rengeteg, ujjong lelkem a parton egyedül; egy társaság van, hol nem szenvedek: a mély tenger, hol az ár hegedül. Embert meg nem vetek, de a természethez vagyok hű.

A szörnyű az, hogy sem a nőkkel, sem őnélkülük nem élhetünk.

A belém fúródott tüskék arról a fáról vannak, amelyet én ültettem.

Az emberszív ilyen: törten is él tovább.

Kardról lehull a hüvely És a lélekről a mell, Nem liheghet szűntelen: A szívnek béke kell.

Bár az éjben érzelem gyúl S túlhamar megtér a nap, Nem csatangolunk ezentúl Holdas ég alatt.

Szirten tűnődni ár s dagály felett, Kószálni erdők árnyas, mély során, Hol más világ csodái rejlenek, S halandó láb nem is járt még talán, Felkúszni bérc járatlan oldalán, Hol a vadonnak vadja csörtet, és Lenézni habzó vízesésre, lám: Ez nem magány, - a Természet mesés Országával való meghitt beszélgetés.

Szerelemből frigy, borból lesz ecet - E józanító bús, fanyar ital, Eltűnvén annak mennyei zamatja, Ez unt ízével a torkot maratja.