Publius Terentius Afer

Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi.

Nőknek csínyjei, színlelt könnyei a gyenge lelket szánalomra késztetik.

Bölcshöz illő mindent megpróbálni, mielőtt a fegyvereké a szó.

Az új madárfogás, mit én fedeztem fel magam: van olyan, ki csak kitünni vágyik mindenütt s ki nem tünik; én ehhez szegődöm: és nem ő nevet ki engem: én mulatok magamban rajta, miglen megcsodálom lángeszét. Bármit is szól, feldicsérem; fordítottját éppen úgy. Mond "nem"-et: "nem"; mond "igen"-t: igenlek ennek. Elvem az: hízelegni mindenben; legzsírosabb ma ily falat.

Hogy mily nagyon fölötte áll bölcs a butának!

Hogyan is szerethetünk, hajh, embert oly nagyon, hogy az szivünknek kedvesebb, mint enmagunk?

Mindenem van, bárha semmim nincs; s hiányt nem szenvedek.

Aki csak verésre hajtja végre, mit kiszabsz, az, amíg körmére nézel, addig óvatos, de rejtekén a régi rosszhoz visszatér. Akihez szelíd vagy, végzi szívből, mit kiszabsz, s ugyanaz lesz, állj mögötte vagy se, hálaképp.

Erkölcs s enyhe kéz az ifjakat illőbben tartja féken, mint a félelem.

Jobb, ha olyasmi ért, amit nejed fejedre olvas dúlva-fúlva, vagy gyanít, mint az, mitől szelíd szülőid féltenek.

Apához illő rákapatni gyermekét: önként s ne mástól félve járjon jó utat.