Albius Tibullus

A remény fűt, egyre hitet: "Holnap jobb lesz, egész bizonyos!"

Az életet a hiszékeny remény táplálja, és azt hajtogatja, hogy holnap jobb lesz.

Boldogan elfutnék veled én egy sűrü vadonba, hol soha ember még nem taposott utakat. Mert te a búban öröm s ragyogás vagy az éji sötétben, társ a magányban, csönd, s gondok után pihenés.

Ne szeress, ne legyen rám gondja szívednek, mely még pár nap előtt híven epedt szívemért, hogyha egész fiatalságom ezer ostobasága jobban bánt valaha, mint az a tegnapi egy bánt: hogy csóktalan elmentem tőled haragomban, és letagadta magát ajkamon a szerelem.

Már semmit sem írok titkos táblákra ezentúl, hadd tudják: szeretem, s büszke vagyok, ha szeret! Boldogság ez a bűn; a szemérem lenne ma vétek, egymáshoz méltó két szerető szeret itt!

Vaskebelű volt az, ki legelsőnek ragadott el ifjat lányka elől, ifjú elől szeretőt. Szintúgy kőszivű volt, ki ilyen nagy bánatot eltűrt, és még élni tudott, kedvese bár odalett.

Béke porodra! Alvó csontod a föld terhe ne nyomja nagyon!

Jaj, mért kell éreznem e szörnyű kínt a szívemben? Bár lennék inkább bérc havasok csucsain, állnék bár, kőszirt, őrült viharok szele táncán, tenger üveg-habján törve, akár a hajók! Hisz keserű a napom, s keserűbbek az éjjeli árnyak, minden perc itala, mint epe, oly keserű.

Ünnep lelke a bor: nem szégyen ilyenkor elázni s tántorgó lábbal csetleni-botlani csak.

Ó, az a boldog, irigyleni méltó, kit gyerekek közt ér el a lassú öregkor kicsi háza ölén! Békén ballag a birka nyomán, fia a barival jár - fürdőt is melegít este a hű feleség, Így öregedjem meg, fáradt fejem álljon ezüstben, szapora ajkaimon sorra peregjen a múlt.

Őrültség a halált harcokkal hívni-idézni! Úgyis jő: a sunyi talp konokul közeleg.

Sárgálló aranyát más gyűjtse-növelje halomba, s üljön ezer holdján croesusi kincsei közt, szomszéd ellenség rohamát rettegve szünetlen, míg szelíd álmait a kürt szava kergeti el: énnekem egyszerű élet a vágyam, halk, nyugodalmas, csak kis tűzhelyemen égjen örökre a láng.

Hagyjatok el, Múzsák! Nem ad írt dal a bús szeretőnek.

Minden bűn a kövér aranyé, hisz háboru sem volt, míg suta bikkfa-kupák álltak az asztalokon.

Nem vág egybe az ősz haj s a bolond csacsogás.

Míg csak a sorsunk engedi, éljünk víg szerelemben: jön feketén a Halál, jön letakarva fejét, csúszva jön a tunya kor - s hogyan illik a vágy az öreghez?