Clive Staples Lewis

Ha a naprendszert véletlen ütközés hozta létre, akkor az élet megjelenése ezen a bolygón szintén a véletlen műve volt, és az ember egész evolúciója szintén véletlenszerű volt. Ha ez így van, akkor minden jelenlegi gondolatunk is véletlenszerű - az atomok mozgásának véletlen mellékterméke. És ez vonatkozik a materialisták és csillagászok gondolataira is, ahogy bárki máséra is. De ha az ő gondolataik csupán a véletlen melléktermékei, miért higgyük el, hogy igazuk van? Semmi okot nem látok rá, hogy azt higgyem, egy véletlen képes számot adni az összes többi véletlenről.

Magánéletemben is csak egy irodalomkritikus és történész vagyok, hisz ez a foglalkozásom... Ennek alapján kész vagyok kijelenteni, hogyha bárki azt gondolja, hogy az evangéliumok legendák, vagy kitalált regények, akkor ezzel csak azt mutatja, hogy mennyire nem ért az irodalomkritikához. Már rengeteg regényt elolvastam, meg elég sokat tudok az emberiség hajnalán keletkezett legendákról is, és szilárd meggyőződésem, hogy az evangéliumok nem ezekhez hasonló történetek.

Egy napon elég idős leszel ahhoz, hogy újra meséket olvass.

Amiket az ember csupán közjátéknak tekint, éppen azok adják az ember életét.

A házasság keresztény felfogása Krisztusnak azon szavain alapszik, hogy a férfit és a nőt egy organizmusnak, egy testnek kell tekinteni. (...) A keresztények hite szerint, amikor Jézus ezt mondta, nem szentimentalizmusának adott hangot, hanem egy tényt szögezett le, mint ahogyan az is egy tényt állapít meg, aki azt mondja, hogy a zár és a kulcs ugyanazon szerkezet, vagy hogy a hegedű és a vonó is egy hangszer.

A házasság motorját a szeretet hajtja: a szerelem volt az a robbanás, amely azt beindította.

A szerelmes egy bizonyos fokig úgy lát, mint Isten, kinek szeretete és tudása összefonódik személyében. Mondhatnók, lát minket, mert szeret, és szeret, bár lát minket.

A valóság: elképzeléseink megsemmisítője.

Azt, hogy jómagam gyakran skatulyázok be másokat, abból gondolom, hogy számomra nyilvánvaló, amikor velem teszik meg. Mind megmérettetünk egymás szemében.

A bánat olyan, mint egy hosszú, kacskaringós völgy, ahol minden kanyarulat vadonatúj tájat rejthet. Ám korántsem szükségszerűen. Néha a meglepetés lényege éppen abban rejlik, hogy ugyanolyan vidéken járunk, mint amiről azt gondoltuk, hogy már mérföldekkel magunk mögött hagytuk. Az ember ilyenkor elálmélkodva szétnéz, hogy a völgy vajon nem egy körbe vezető árok-e. De nem az! Vannak ugyan visszatérő részletek, de a sorrend nem ismétlődő.

Amikor az égvilágon semmi sincs a szívünkben, csak a segélykiáltás, talán Isten pont akkor nem segíthet. Mint ahogy a fuldoklón sem lehet segíteni mindaddig, amíg összevissza csapkod. Lehet, hogy saját visszaverődő segélykiáltásai miatt nem hallja meg a bajba jutott a megmentő hangját.

Aki kér - legalábbis, aki túl erőszakosan követel -, annak nem adatik. Talán mert nem képes befogadni.

A legtöbb helyzetben az embernek nem sikerül beteljesítenie szíve vágyát, ha azt túl kétségbeesetten kívánja - vagy ha mégis, mindenesetre jobban sikerülhetett volna némi mértéktartás mellett.

Az ember mindaddig nem lát tisztán, amíg könnyek tolulnak a szemébe.

A haláleset miatt érzett bánat olyan, mint egy bombázó-repülőgép: mindig akkor ejt ki egy lövedéket, amikor ismételten a célpont fölé ér. A testi fájdalom ellenben olyan, mint az első világháborús árkok fölötti állandó zárótűz: órákon át szünet nélkül izzik a levegő, egyetlen pillanatnyi enyhület nélkül. A gondolat a fájdalommal ellentétben soha nem folytonos.

Senki nem tudhatja, milyen erősen hisz valamiben, amíg annak nincs igazi tétje. Könnyen rábólint az ember, hogy hogyne, ez a kötél biztosan megtartaná, míg a kötelet csupán csomagoláshoz használja. Tegyük fel azonban, hogy ennél a kötélnél fogva kellene egy szakadék felett lógnia: vajon nem lepleződne le azonnal, hogy valójában mennyire bízik a kötél erejében? Ugyanígy állunk felebarátainkkal is. (...) Kizárólag egy valós veszély érzete képes próbára tenni a hit szilárdságát.

A sors - hívjuk akárminek - úgy látszik, örömét leli a nagyság megteremtésében és romba döntésében. Beethoven megsüketült. A mi mértékeinkkel ez gonosz tréfa, egy rosszindulatú, ütődött mutatványos produkciója.

Tegyük fel, hogy valakit eltiltanak a sótól. Nem fogja egyik ételt inkább sótlannak találni, mint a másikat; az étkezés maga válik számára más élménnyé minden álló nap, a nap minden szakaszában. Így van ez a gyásszal is. Maga a lét változik meg, mindenestül. Az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.

Amikor boldog az ember, olyan boldog, hogy nem érzi szükségét Istennek; sőt, mintha Isten kéréseivel egyenesen megzavarná ezt a boldogságot. Ám ha az ember észhez tér és hálával, dicsérettel fordul őfelé, akkor Isten - úgy tűnik - tárt karokkal fogadja. De mit talál az ember a kétségbeesés, a szükség órájában, amikor minden más segítség hiábavaló? Egy arcába csapódott ajtót, és a nehéz lakat kattanását, egyszer, kétszer, amint rázáródik.

Azt mondják, a boldogtalan ember elfoglaltság után vágyik, hogy elterelje figyelmét önmagáról. Ugyan, csakúgy, mint a halálosan fáradt ember téli éjszakán inkább vacog, mintsem hogy felkeljen, és takarót keressen magának.

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy álmodunk, már nem alszunk olyan mélyen.

Ami földi, mind elmúlik. S ami nem maradandó, az örökre elveszíti jelentőségét.

Ha lemondunk a szabadság, a hatalom és a vagyon iránti végső igényeinkről is, elnyerjük az igazi szabadságot, hatalmat és vagyont, amelyek az által lesznek valóban a mieink, hogy Istentől kaptuk őket, és ezért tudjuk azt is, hogy valójában mennyire nem a "mieink".

Aki nem mulat néha a másik nemen - mint a gyerekeken vagy az állatokon -, nem is tudja őket igazán értékelni. Hiszen mindkét nem olyan mulatságos! Az emberiség tragikomikus, de a nemekre való felosztás segít, hogy meglássuk a másik abszurditását - és szánalmasságát.

Mindnyájan fajankónak látszunk, ha érdeklődést mutatunk olyasmi iránt, ami valójában cseppet sem érdekel.

A barátság tökéletesen szabad attól, amitől a ragaszkodás nem: az igénytől, hogy szükség legyen rá. Szinte sajnáljuk, hogy sor került arra a kölcsönre, ajándékra vagy gyerekvigyázásra - úgyhogy, az Isten szerelmére, felejtsük el végre, és térjünk vissza mindahhoz, ami igazán fontos köztünk! Még a hála sem erősíti a barátságot. A közhelyszerű "nem tesz semmit" itt valódi érzéseinket fejezi ki. Nem az a tökéletes barát, aki végszükség esetén segít (hiszen ez természetes), hanem az, aki a segítségnyújtás után a megszokott kerékvágásba tér vissza.

Semmi sem gazdagítja úgy a szerelmet, mint amikor kedvesünk mélyen, őszintén és magától összebarátkozik a barátainkkal, s így nemcsak kettőnket egyesít a szerelem, hanem hárman, négyen, öten járunk ugyanazon az úton, gondolkodunk hasonlóan.

Ha két különböző nemű ember döbben rá, hogy ugyanazon a titkos úton járnak, a köztük kialakuló barátság - sokszor már az első fél órában - könnyen szerelembe fordul. Sőt, hacsak fizikailag nem taszítják egymást, illetve nincsenek máshol elkötelezve, előbb-utóbb ez egészen bizonyosan bekövetkezik. Ez fordítva is igaz, a szerelem néha barátsággá válhat. Ez a tény nemhogy eltörölné a különbséget a kétfajta szeretet között, hanem még jobban megvilágítja. Ha valaki, akivel azelőtt mély és szoros barátságban voltál, fokozatosan vagy hirtelen a szerelmed lesz, eszedbe sem jut megosztani őt egy harmadikkal. A barátságot azonban féltékenység nélkül megosztod mással.

Csak akkor születik barátság, ha két hasonló ember egymásra talál, ha - óriási nehézségek árán, tapogatózva, félszavakkal, avagy elképesztő gyorsasággal - ráéreznek egymás gondolataira.

A szeretet valamennyi válfaja közül csak a barátság által lettünk istenekhez vagy angyalokhoz hasonlókká.