Oscar Wilde

Sokszor megesik, hogy az élet igazi tragédiái olyan művészietlen formában történnek, hogy durva szilajságukkal, teljes összevisszaságukkal, képtelen értelmetlenségükkel, roppant stílustalanságukkal sértenek bennünket. Úgy hatnak ránk, mint maga a közönségesség. A puszta nyers erővel igáznak le, és az ellen fellázadunk. Néha azonban olyan tragédia esik meg életünkben, melyben megvannak a szépség művészi elemei. Ha ezek a szépségelemek valódiak, akkor az egész eset csak a drámai jelenetek iránt való érzékünket fogja meg. Egyszerre azt érezzük, hogy nem vagyunk többé színészek, hanem a színjáték nézői. Vagy inkább szereplők is, meg nézők is. Figyeljük magunkat, és a játék puszta varázsa is elbűvöl.

Egy jó vacsora után az ember bárkinek megbocsát. Akár még a saját rokonainak is.

A különbség csupán annyi egy szent és egy vétkes között, hogy a szenteknek múltjuk, a vétkeseknek jövőjük van.

Az az élet, melyet élünk, zűrzavaros, de képzeletünkben van valami rettenetesen logikus. A képzelet uszítja a bűn nyomába a lelkiismeret-furdalást. A képzelet műveli, hogy minden gonosztettnek hordania kell megfogant, torz vemhét.

A legmagasabb értelemben vett kritika a műremeket csupán kiindulási pontnak tekinti egy újabb remekmű teremtéséhez.

Minden olyan portré, amit valódi érzéssel festettek, a művész portréja, és nem a modellé. A modell csak puszta körülmény, alkalom. Nem őt leplezi le a festő; inkább a festő az, aki a színes vásznon leleplezi önmagát.