Bertrand Russell

A vallás véleményem szerint elsősorban és főképpen a félelmen alapul. Részben az ismeretlentől való rettegésről van szó, részben pedig, mint mondtam, arról a vágyról, hogy valami "idősebb testvér"-félét érezzünk magunk mellett, aki minden gondunkban, konfliktusunkban velünk van.

Kipróbálás és igazolás nélkül az intuíció önmagában nem elegendő az igazsághoz.

Nem jó sem öregnek, sem fiatalnak sok időt tölteni a halálra gondolással.

Hogy az ember olyan okok eredménye, amelyek a legkevésbé sem törődnek a céllal, amelyhez viszik őt; hogy eredete, növekedése, reményei és félelmei, szeretete és hite semmi más, mint atomok véletlen együttesének folyománya; hogy sem a szenvedély, sem a hősiesség, sem a gondolat és érzés intenzitása nem mentheti át az egyéni életet a síron túlra; hogy a korok minden munkája, minden odaadás, minden ihlet, az emberi géniusz minden, Napnál csillogóbb ragyogása arra van ítélve, hogy kialudjék a Naprendszer roppant halálában, és az Ember alkotásának temploma sírját lelje egy romokban heverő Univerzum törmelékei között - mindezek a dolgok, ha nem is teljesen vitán felüliek, de annyira közel állnak az igazsághoz, hogy semmilyen filozófia sem remélhet elfogadást, ha elveti őket.

Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel.

Az óvatosság minden formája közül talán a szerelemben tanúsított óvatosság a legvégzetesebb az igazi boldogságra nézve.

A tudomány emberének nemcsak az a feladata, hogy megbirkózzék a tudományokkal, amelyeknek az ember a tárgya, hanem - és ez már sokkal nehezebb dolog - rá is kell vennie a világot, hogy szívlelje meg azt, amit ő felfedezett. Ha ezt a vállalkozást nem koronázza siker, az ember önmagát fogja elpusztítani a félúton megrekedt okosságával.

Nem az a kérdés, hogy akarunk-e hinni, hanem az, hogy akarunk-e tanulni - és ez épp az ellenkezője.

A többség elszántan kapaszkodik a meglévőbe; a haladás kerekét mindig egy kisebbség lendíti tovább.

A hazafiak mindig arról beszélnek, hogy meghalnának a hazájukért, és sosem arról, hogy ölnének is érte.

A legtöbbet azok kockáztatják ezen a világon, akik soha a legkisebb kockázatot sem vállalják.

A legtöbben inkább meghalnának, mint gondolkodnának. Sokan meg is halnak.

Ezt a világot tulajdonképpen az ördög teremtette egy olyan pillanatban, amikor Isten éppen nem figyelt oda.

A bűn is földrajzi fogalom.

A boldogság elengedhetetlen része, hogy nélkülözzünk bizonyos dolgokat, melyeket akarunk.

Meg akarom tudni, mi lakozik az emberek szívében, miért ragyognak a csillagok, és miért szabja meg a dolgok rendjét a számokban lakozó pitagoraszi erő.

Miért ismételjük meg elődeink hibáit, amikor annyi új hibát kell még ejtenünk?

Az emberek tudatlannak születnek, nem ostobának; ostobává az oktatás teszi őket.

A szerelem csak addig virágozhatik, amíg szabad és spontán; könnyen megölheti a kötelesség gondolata. Az a tudat, hogy kötelességünk valakit szeretni, legbiztosabb módja annak, hogy meggyűlöljük.

Akik sosem ismerték a kölcsönös boldog szerelem mély bensőségét és szoros együvé tartozását, azok a legjobbat mulasztották el, amit az élet adhat - érzik is ezt, ha nem tudatosan, hát öntudatlanul, s az ebből származó csalódottság irigységre, elnyomásra és kegyetlenségre teszi őket hajlamossá.

Soha ne kövesd el ugyanazt a butaságot kétszer, hiszen elég nagy a választék!

Mindannyian akár öt perccel ezelőtt is keletkezhettünk, használatra kész emlékekkel, lyukas zoknikkal és alapos nyírásra szoruló hajjal.

Az ész nem annyira teremtő erő, mint inkább összehangoló és ellenőrző. Még a legtisztábban logikai szférában is az intuíció az, ami először érkezik el az újhoz.

A matematikát, ha helyesen fogjuk fel, nemcsak igazság, hanem egyszersmind magasrendű szépség is jellemzi: hideg és szigorú, a szobrászatéhoz hasonló szépség, mely nem fordul gyöngébb természetünk egyetlen részéhez sem, s amely nélkülözi a festészet és a zene elkápráztató kellékeit, viszont fenségesen tiszta, és oly szigorú tökélyre képes, amilyent csak a legnagyobb művészet tud felmutatni.

Saját lábunkra akarunk állni, és torzítatlanul szemlélni a világot - a jó dolgokat, a rossz dolgokat, a világ szépségét és csúfságát; olyannak akarjuk látni a világot, amilyen, és nem akarunk félni tőle. Értelemmel meghódítani a világot, nem szolgamódra alávetve magunkat borzalmainak.

A jó világhoz tudásra, jóindulatra és bátorságra van szükség; nincs szükség arra, hogy bűnbánóan epekedjünk a múlt után, sem arra, hogy a szabad értelmet bilincsbe verjük tudatlan emberek réges-régen kiejtett szavaival. Félelem nélküli kiállásra és szabad értelemre van szükség. Reménykednünk kell a jövőben, nem pedig örökösen visszatekintgetnünk a múltba, amely már halott, és amelyet - ebben bízunk - messze túlhalad majd a jövő, melyet értelmünkkel teremtünk.

Minél erősebb volt egy adott időszakban a vallás, minél mélyebb volt a dogmákba vetett hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség és annál rosszabbul alakultak a dolgok. A "Hit Korában", amikor az emberek valóban hittek a keresztény vallásban, annak minden részletében és teljességében, nos, ebben az időben működött az Inkvizíció, ekkor voltak a kínzások. Szerencsétlen nők millióit égették meg boszorkányságért, s a legkülönfélébb kegyetlenségeket vitték véghez mindenféle emberrel szemben - a vallás nevében.

Senki nem aggódik igazán olyan dolgok miatt, amelyek évmilliók múlva fognak csak bekövetkezni. Még ha úgy érzi is valaki, hogy aggódik emiatt, igazából csak becsapja önmagát. Valami más, sokkal hétköznapibb dolog miatt aggódik, vagy egyszerűen rossz az emésztése; de valójában senki nem válik súlyosan boldogtalanná olyasvalaminek a gondolatától, ami millió és millió év múlva fog megtörténni a világgal. Így hát, noha lehangoló arra gondolni, hogy az élet egyszer majd kihal - legalábbis szerintem a legtöbben lehangolónak tartják, bár néha, mikor belegondolok, mit csinálnak az emberek az életükkel, szinte vigasztalónak érzem a gondolatot -, ettől még nem válik nyomorúságossá jelenlegi életünk. Pusztán arra sarkall minket ez a gondolat, hogy inkább más dolgokkal foglalkozzunk.

A szellemi kiválóságok elsöprő többsége nem hisz a keresztény vallásban, de nyilvánosan nem vallja be, mert attól tart, hogy elveszti bevételeit.

Sok ortodox úgy beszél, mintha a szkeptikusok dolga volna a felmerülő dogmák megcáfolása, nem pedig a dogmatikusoké azokat igazolni. Ez természetesen tévedés. Ha azt találnám állítani, hogy valahol a Mars és a Föld között egy porcelán teáskanna kering elliptikus pályán a Nap körül, senki nem tudná cáfolni az állításomat, különösen, ha még azt is hozzátenném, hogy olyan apró teáskannáról van szó, amely a legerősebb földi teleszkóppal sem látható. Ha viszont még azt is mondanám, hogy miután az állításomat nem tudják cáfolni, tűrhetetlen nagyképűség az emberiség részéről, ha kételkednek benne, akkor mindenki jogosan mondhatná, hogy bolondságot beszélek. Ha azonban e teáskanna létezését ősi könyvek állítanák, vasárnaponként szent igazságként hirdetnék és iskolákban sulykolnák a gyerekek fejébe, akkor ebben kételkedni az abnormitás jele volna, amely egy felvilágosult korban a pszichiáterek, korábban pedig az inkvizíció figyelmére méltó.