Bertrand Russell

Amennyire én emlékszem, nincs egyetlen szó sem az evangéliumokban az intelligencia dicséretéről.

Az egyén életében az egyetlen jó az erény; az olyan dolgok, mint az egészség, boldogság, vagyon, nem számítanak. Mivel az erény az akaratban lakozik, az ember életében minden igazán jó vagy rossz saját magától függ. Elszegényedhet, de mit számít az? Erényes továbbra is lehet. Börtönbe vetheti egy zsarnok, de akkor is megmaradhat a természettel összhangban való életmód mellett. Halálra ítélhetik, de meghalhat nemesen, mint Szókratész. A többi embernek csak a külső dolgok felett van hatalma; az erény, az egyetlen igazi jó, teljes egészében bennünk van. Mindenki tökéletesen szabad tehát, aki felszabadítja magát a világi vágyak hatalma alól.

A matematika egyik legfőbb célja - ha helyesen tanítják - az, hogy felkelti a tanuló hitét az észben, bizalmat ébreszt benne a bizonyított dolgok igazsága és a bizonyítás értéke iránt.

A matematikát (...) úgy határozhatjuk meg, mint azt a tárgyat, amelyben sem azt nem tudjuk, miről beszélünk, sem pedig azt, hogy igaz-e, amit mondunk.

A félelem a babona és a kegyetlenség egyik fő forrása. A félelem legyőzése a bölcsesség kezdete.

Az ember olyan okok terméke, melyek nem látták előre a végeredményt; eredete, fejlődése, reményei és félelmei, szerelmei és hitei csupán atomok véletlen kapcsolatának eredői.

Ha mindennek oka kell legyen, akkor Istennek is oka kell legyen. Ha létezhet bármi, aminek nincs oka, az a valami éppúgy lehet a világ, mint Isten, az érvelés tehát nem lehet érvényes. Valójában ugyanolyan természetű, mint az a hindu nézet, mely szerint a világ egy elefánton áll, az elefánt pedig egy teknősbékán; s amikor megkérdezik a hindut: "És min áll a teknősbéka?", azt feleli: "Inkább váltsunk témát." Az Első Ok érve sem ér többet. Nincs rá ok, hogy a világ ne jöhetett volna létre ok nélkül; másfelől arra sincsen ok, hogy miért ne létezhetne öröktől fogva. Nincs rá ok, hogy feltételezzük, hogy a világnak egyáltalán volt kezdete. Az az elképzelés, hogy minden dolognak kezdete kell legyen, valójában képzelőerőnk szegénységéről tanúskodik.

Ha megnézzük, mit is tudunk az atomok viselkedéséről, azt találjuk, hogy sokkal kevésbé engedelmeskednek törvényeknek, mint korábban hitték; azok a törvények, amelyek megszabják viselkedésüket, tulajdonképpen olyan statisztikai átlagokra vonatkoznak, amilyeneket véletlen eseményekből szokás számolni. Van egy olyan törvény, mint mindannyian tudjuk, hogy ha kétszer dobunk egy dobókockával, akkor nagyjából 36 esetből egyszer fogunk két hatost dobni. Ezt mégsem tekintjük bizonyítéknak arra, hogy a kockadobás eredményét pontosan megtervezett törvény szabályozza - éppen ellenkezőleg, ha minden esetben két hatost kapunk, akkor fogjuk gondolni, hogy az eredmény tudatosan megtervezett. A természeti törvények jelentős része éppen ilyen jellegű.

Az a gondolat, mely szerint a természeti törvények léte egy törvényhozó létezését teszi szükségessé, voltaképpen a természeti és az emberi törvények fogalmának összekeveréséből adódik. Az emberi törvények felszólítások, amelyek azt parancsolják, hogy viselkedjünk egy bizonyos módon; de vagy betartjuk őket, vagy nem. A természeti törvények azonban pusztán leírásai annak, ahogyan a dolgok valójában viselkednek, s mivel pusztán a valóságos viselkedés leírásai, nem mondhatjuk azt, hogy kell lennie valakinek, aki erre a viselkedésre utasította őket.

Ha szemügyre vesszük a megtervezettség érvét, igazából bámulatos, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a világ, a benne levő összes dologgal és minden hibájával együtt, a legjobb, amit évmilliók alatt egy mindenható és mindentudó hatalom megteremthetett. Ezt nem tudom elhinni. Gondolják Önök, hogy ha mindenhatóak és mindentudóak lennének, s évmilliókat kapnának világuk tökéletesítéséhez, semmi jobbal nem tudnának előállni, mint a Ku Klux Klan és a fasiszták?

Olyan volt Kant, mint sok más ember: intellektuális kérdésekben szkeptikus volt, erkölcsi ügyekben azonban mélyen hitt azokban az alapelvekben, amelyeket még kicsi gyerekkorában szívott magába. Ez is illusztrálja, amit a pszichoanalitikusok olyannyira hangsúlyoznak újabban: az életünk legkorábbi szakaszaiban szerzett élményeink mérhetetlenül nagyobb hatással vannak ránk, mint a későbbiek.

A Világegyetem általunk ismert részében nagymértékű igazságtalanság áll fenn; a jók gyakorta szenvednek, a gonoszak pedig élnek és virulnak, s sokszor nem is tudjuk, melyik arcpirítóbb. Ha viszont a Világegyetem egésze igazságos, akkor fel kell tételeznünk egy túlvilági életet, amely kárpótol a földi szenvedésekért és helyreállítja az egyensúlyt. Azt mondják tehát az ily módon érvelők: kell lennie egy istennek, és kell lennie mennyországnak és pokolnak is, hogy hosszú távon igazság legyen. Ez igen különös érvelés. Ha tudományos szempontból néznénk a dolgot, így okoskodnánk: "Végül is csak ezt a világot ismerem. Nem tudok semmit a Világegyetem többi részéről, de - már amennyire lehet bármit is mondani valószínűségi alapon - ez a világ bizonyára jó mintavételnek tekinthető, s ha itt igazságtalanság van, akkor minden esély megvan rá, hogy máshol is igazságtalanság van". Ha kapunk egy láda narancsot, s kinyitva a ládát azt látjuk, hogy a felső rétegben lévő narancsok megromlottak, akkor nem azt mondjuk: "Az alatta lévőknek jóknak kell lenniük, hogy helyreálljon az egyensúly", hanem azt: "Valószínűleg az egész láda egy romlott szállítmányból származik".

Egyáltalán nem intellektuális érvek késztetik az embereket arra, hogy higgyenek Istenben. A legtöbb ember azért hisz Istenben, mert kisgyermek korától ezt tanították neki, s ez a fő ok.

Az evangéliumok ábrázolása szerint Jézus egészen bizonyosan hitt az örökké tartó bűnhődésben, továbbá több helyen találkozunk a bosszúszomjas düh megnyilvánulásával azokkal az emberekkel szemben, akik nem hallgatták meg az ő prédikációit. Prédikátoroknál nem ritka az ilyen hozzáállás, a különleges kiválósággal azonban nehezen egyeztethető össze. Szókratésznál például nem találjuk meg ezt a hozzáállást. Szókratész igen szelíd és előzékeny volt azokhoz, akik nem akartak hallgatni rá; és szerintem ez a magatartás sokkal inkább méltó egy bölcshöz, mint az indulatoskodás.

Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a szervezett egyházak következetesen elleneztek és elleneznek minden egyes kis lépést, ami egy humánusabb világ megteremtése felé vezetne: a büntető törvények minden egyes javítását, a háborúk befejezését szolgáló minden lépést, a színes bőrűekkel való bánásmód minden javítását, a rabszolgaság mindennemű csökkentését - a világ erkölcsi előrehaladásának minden egyes lépését. Nyíltan kijelentem: a keresztény vallás, egyházakba szervezett formájában, mindig is a világ erkölcsi előrehaladásának fő ellensége volt, és ma is az.

A lehető legjobbá kell tennünk világunkat, és ha nem lesz olyan jó, mint szeretnénk, végső soron akkor is jobb lesz, mint amilyenné mások tették az elmúlt történelmi korszakokban.

Ha valaki számunkra bosszantó módon viselkedik, rögtön azt gondoljuk, hogy az illető rossz. Nem vagyunk hajlandóak szembenézni a ténnyel, miszerint a kellemetlen viselkedése olyan korábbi tényezők következménye, amelyekről, ha elég hosszú ideig visszamegyünk az időben, kiderül, hogy már jóval a kellemetlen egyén születése előtt fennálltak - vagyis a kellemetlen egyén még véletlenül sem tehető a viselkedéséért felelőssé.

Az egyre közeledő idegösszeroppanás egyik tünete az, hogy azt hisszük, hogy saját munkánk rettentően fontos.

Az önbecsapás legyőzése a biztosabb és tartósabb boldogság alapfeltétele.

A civilizáció végső eredménye az, ha sikerül értelemmel megtöltenünk a szabadidőnket.

Nem egy kész utópia után kell vágyakoznunk, hanem egy olyan világ után, ahol a képzelet és a remény velünk él.

Még ha létezik is az idő, jelentéktelenségének felismerése a bölcsesség kapuja.

A boldog életnek bizonyos fokig föltétele a csendes élet, mivel az igazi életöröm csak a csend és nyugalom atmoszférájában tud megfoganni.

Tudomány az, amit tudunk. Filozófia pedig az, amit nem.