Erich Maria Remarque

Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Ezt éreztem ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttem, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetünk csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meghalhatunk.

Amit az ember nem szerez meg, mindig jobbnak látszik annál, mint amije van. Ebben rejlik az emberi lét romantikája és hülyesége.

A szerelem nem tó, melyben az ember mindig megláthatja a tükörképét, Joan. A szerelem háborgó tenger. Árja van és apálya. Elsüllyedt hajók vannak benne, sőt elsüllyedt városok is, polipok, korallok és nehéz, megvasalt ládák aranyos kincsekkel.

Mi kivételek vagyunk! Te vagy a tavasz - te vagy Budapest, ahol forró estéken minden épkézláb ember a Duna-parton sétál, az ezüst holdfényben, a virágzó gesztenyefák illatárjában.

A bort nem lehet eltenni, megőrizni, mert megtörik, ecet lesz belőle, fanyar, mint a régi szerelem, ha elmúlt, de erőltetni akarjuk.

Tudta, hogy vannak szebb arcok, nemesebb arcok, tisztább arcok - de éppen ez az egy arc hat rá, és uralkodik rajta. Ez az egy arc az egész világon. És ő maga ruházta fel ezzel a hatalommal.

Boldog vagyok, és szeretném, ha te is boldog lennél. Én tökéletesen boldog vagyok. Veled ébredek, és veled alszom el. Mást én nem tudok. A fejem mint az ezüst, ha magunkra gondolok, máskor meg, mintha hegedű volna. Minden utca velünk van teli, olyan ez, mint a muzsika, közben néha más emberek is beszélnek, meg képek peregnek, mint a filmen, de a muzsika akkor is ott van. Mindig.

Úgy érezte, hogy ez az egész - nem valóság. Könyvben olvasta, moziban látta, vagy csak álmodik.

Nem változtatna a dolgon semmit. Csak hazudnának egymásnak. Együtt néznék azt a szánalmas, megfoltozott kristályt, és azt hazudnák egymásnak, hogy ragyog.

A legrégibb emberi kérdés: a miért. Ezen a kérdésen még eddig mindenfajta logika, minden filozófia és tudomány hajótörést szenvedett.

Szép volt, mint egy rét, ha átsuhan rajta a szél. Az élet lüktetett benne... A régi, érthetetlen, megfejthetetlen talány. A parányi magban megvan már az egész fa gyökerestül, lombostul, koronástul, ahogy majdan virágba borul egy szép áprilisi napon. Egy szerelmes éjszakából, egy csepp plazmából bontakozott ki ez a két váll, ez a szem, ez az arc és újabb csoda, hogy milliónyi lény közül éppen vele kellett találkoznom... Annak a csepp plazmának már megvolt a rendeltetése, hogy évek múltán felém jöjjön.

Felejteni. Micsoda szó. Iszonyú, vigasztaló és kísérteties! Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.

A pazarlás! Oh, a régi francia félelem! Mit takarékoskodik? Hát még nem tapasztalta, hogy nem segít az emberen?

Vigasztaló semmiségek. A víz, a lélegzés, az esti esők. Őket is csak az ismeri, aki magányos.

Heverni valahol egy mezőn. Nyírfák. Fehér, nyári felhők. Az ifjúság kék ege. Mivé lett a kalandos szív? Megölték a lét zordon kalandjai.

Az élet sokkal nagyobb dolog annál, semhogy vége lehessen, amíg utolsót nem lélegzünk.

Jó, hogy vannak álmaink, mert nélkülük elviselhetetlen volna a valóság. Csalhatjuk magunkat a valósággal is. Az még sokkal veszedelmesebb álom.

Éjszaka megszínesedik minden. Semmi sem nehéz, azt hisszük, mindent legyőzhetünk, és az elérhetetlent pótolják az álmok.

A megbánás a leghaszontalanabb dolog ezen a világon. Visszahozni nem lehet semmit. Ha lehetne, szentek lennénk valamennyien. Az életnek nem állt szándékában, hogy tökéletesre formáljon bennünket.

A magány az élet örökösen visszatérő refrénje. Nem rosszabb és nem is jobb másnál, csak több szót vesztegetnek rá. Mindenki magányos, és senki sem egészen az.

Élni annyi, mint másokat felélni. Valamennyien egymást faljuk. Ha nagy néha megcsillan valahol egy kevéske jóság lehetősége, ne tagadjuk meg magunktól. Erőt ad a nehéz időkre.

Hogy bánik ezzel a szóval! - töprengett Ravic. - Minden meggondolás nélkül használja, mint egy üres tányért. Amivel éppen megtölti, azt nevezi szerelemnek. Pedig mi mindennel meg lehet tölteni! Volt abban már félelem a magánytól, egy másik izgató én, megnövekedett önbizalom, a fantázia csillogó tükörképei! De ki tudná, melyik az igazi?

Más dolog a gyász, és megint más az eleven élet. Nem gyászol kevésbé az sem, aki közben azért látja és tudomásul veszi az élet valóságát.

Bolond ez a világ: arkangyallá változhatsz, megőrülhetsz vagy akármekkora gazember lehet belőled, senki sem látja. De hiányozzék csak egyetlen gombod... mindjárt észreveszi mindenki.

Úgy érezte, valami kiterebélyesedik, szétárad benne, melegen, lágyan és parttalanul, és ez a valami számtalan kézzel húzza le magához; hirtelen elviselhetetlennek érezte, hogy így álljanak itt egymás mellett, talpuk keskeny síkján egyensúlyozva, nevetségesen felegyenesedve, ahelyett, hogy mindent feledve leroskadnának, és engednének végre bőrük zokogó kívánságának, annak, ami régmúlt évezredek mélyéből szólítja őket, onnan, ahol még nem volt semmi, sem gondolat, sem kérdés, sem kín, sem kétely - csak a vér sötét boldogsága létezett.

Nem figyelt, és máris belebonyolódott a megszokás hálójába. A megszokásnak sokféle neve van - a szerelem csak egy a sok közül.

Ha valamit akarsz, sose kérdezd, mi lesz a következménye. Vagy ne tedd meg.

Félálom az elmúló éjszakában. Sötétben kimondott szavak - hogyan is lehetnének igazak? Az igaz szó világosságban születik.

A világ minden nyomorúsága ebben rejlik, hogy sose érezzük azt, amit másnak okozunk.

Egy hét. Egy örökkévalóság annak, aki valóban boldogtalan. Annyira, minden porcikámmal, keresztül-kasul boldogtalan voltam, hogy egy hét alatt elfogyott az egész. A hajam is boldogtalan volt, a bőröm, az ágyam, még a ruháim is. Annyira tele voltam boldogtalansággal, hogy semmi sem létezett azon kívül. És amikor már nem létezik semmi más, akkor lassan megszűnik a boldogtalanság is, mert nincs semmi, amihez hasonlíthatnád. És akkor jön a teljes kimerültség. Aztán elmúlik az is. És lassan újraéled az ember.