Erich Maria Remarque

Boldogság. Hogy összezsugorodik az emlékezetben! Mint valami olcsó anyag a mosásban. Csak a boldogtalanságot lehet számon tartani.

Az emlékezés mindig sajnálkozás is, hogy a jót, amink volt, az idők folyamán el kellett vesztenünk, és a rossz nem lett jobbá.

Ahol az érzelem mindent betölt, ott nincs hely az idő számára. Az ember eljut a másik partra, túl az időn.

A Gonosz megtestesülésének megsemmisítéséhez nem szükséges bírói ítélet.

Az embernek mindig újra és újra túl kell tennie magát a mindennapi kis igazságtalanságokon, a kisebb darab kenyéren, a nehezebb munkán, nehogy a miattuk való elkeseredésében a nagy igazságtalanságot szem elől tévessze.

Szinte az irrealitásig megnő mindennek a súlya, ha az ember fogoly, és csak néhány levelet kap. Egy szándéktalan mondat, amely ha más körülmények között íródik, semmit sem jelentett volna, villámmá lehet, és tönkreteszi az ember életét, mint ahogy egy másik mondat hetekre melegséget adhat, noha éppoly szándéktalanul íródott, mint az első. Hónapokig tudunk tépelődni olyan dolgokon, amelyeket a levél írója már a boríték leragasztásakor elfelejtett.

Amilyen keveset számítunk, amíg a lágerben vagyunk, hirtelen olyan értékessé válunk, ha megszökünk. Amíg ott vagyunk, még egy darab kenyeret is sajnálnak tőlünk, de ahhoz, hogy ismét elfogjanak, semmi sem drága. Erre akár századokat is mozgósítanak.

A szükség koraéretté tesz, s a fiatalság tisztánlátását nem zavarja se érzelgősség, se előítélet.

Mindnyájunkban több személy lakozik. Különböző személyek. És néha önállósítják magukat, és egy darabig ők uralkodnak, és az emberből más ember lesz, egy olyan ember, akit előzőleg nem ismert. De aztán visszaváltozik régi önmagává.

A magány társakat keres, és nem kérdezi, ki a társ. Aki ezt nem tudja, az soha nem volt magányos, csak egyedülálló.

Gyilkosnak kell lenni, hogy tiszteljék az embert.

Csak amikor az unokáim viselkedését látom, akkor tudom pontosan, jól neveltem-e a gyermekeimet.

Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá.

Mindig azt hittem, hogy minden ember ellenzi a háborút. Aztán rájöttem, van, aki nem, de annak nem kell odamennie.

Akinek pechje van, az orrpiszkálás közben is kitöri az ujját.

Minden porcikámban érzem, egészen megváltoztam, másképp látok, másképp lélegzem, mint azelőtt. Még álmomban is élek, a bokám és a csuklóm is másképp mozog, fogni tudok a kezemmel, és örömmel várom a holnapot, mert tudom, hogy mit akarok, az életemnek célja van megint. Bánom is én, hogy mit mondasz erre, mit gondolsz rólam! Az a fő, hogy szárnyam nőtt, és repülni tudok. Hogyne vetném bele magam ebbe a boldogságba minden meggondolás nélkül! Nem vagyok óvatos, nem félek, nem törődöm semmivel, még azzal sem, hogy te csak játszol velem és kicsúfolsz.

- Amit elfelejtünk, az később hiányozni fog az életünkből, uram. (...) - Igaz. Amit pedig nem felejtünk el, az pokollá teszi az életet.

Segíts, ha tudsz; tégy meg mindent, amíg lehet - de ha nem tehetsz többé semmit, felejts!

- Éjjel áll az idő. Csak az óra jár. (...) - Mégis éjszaka történik minden. Vagy talán éppen azért. - Minden éjjel történik? - Éjjel. De csak nappal válik láthatóvá. (...) - Azt gondolod, hogy mindenféle történik velünk, mialatt alszunk? - Azt.

Könnyű felejteni, amíg az akarat reflektorai világítanak, de a pihenés óráiban, a kimerültség óráiban erősebbek a kísértetek.

A szerelem aláássa az ember jellemét.

Csak az látszik olcsó, silány holminak, amit nem viselnek önérzetesen.

Tégy meg mindent, amit meg tudsz tenni. Segíts a bajtársaidon, áldozd fel magad értük. De ha már nem tudsz semmit, felejtsd el, mi történt. Fordulj el, rázd fel magad. A részvét szép dolog, de csendesebb időkre való. Ha jobbra-balra hullanak mellőled, felejtsd el (...), és habzsold az életet. A tényeket el kell fogadni. Csak így lehet túlélni az ilyesmit.

Egy nőt imádni kell vagy elhagyni. Középút nincs.

Idegen, amilyen csakis az lehet, aki szerettünk valamikor, (...) mint a csillagok fénye; de hiába, az a fény már halott. Gerjeszt, de nem gyújt - megszűnt az áramlás egyiktől a másikig.

Édes szavak. Csalóka enyhet adó balzsam. Segítség, szerelem, összetartozás, visszatérés - szavak, édes szavak. Egy-egy szó, semmi több. Milyen sok szó van arra, ami pedig olyan egyszerű: két test vad, félelmetes erejű varázsa! A fantáziának, a hazugságnak, az érzéseknek és az öncsalásnak micsoda szivárványa ível fölötte! Lám, ő is itt áll a búcsú éjszakáján, nyugodtan, a sötétségben, hagyja, hadd hulljon az édes szavak permetező esője, pedig valójában minden szó ugyanazt jelenti: búcsú, búcsú, búcsú. Ha már beszélni kell róla, akkor úgyis vége.

Csak az ostobák diadalmaskodnak az életben; a többiek túl sok akadályt vélnek fölfedezni, és már a kezdet kezdetén elbizonytalanodnak. Nehéz időkben az együgyűség a legfőbb kincs, varázsköpenyként takarja el azokat a veszedelmeket, amelyekbe a túlontúl okosak szinte megbűvölten rohannak bele.

Az együttlét boldogságát csak az ismerheti meg igazán, aki újra és újra magára marad. Minden egyéb megzavarja a feszültség titokzatosságát. És mi más vonzhat erőteljesebben a magány mágikus birodalmába, mint a felkavart érzelmek, a megrázkódtatás teljes átélése.

Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre - nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -, és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet.

Sosem különülhetünk el eléggé, sosem távolodhatunk el elégszer egymástól ahhoz, hogy ismét egymásra találjunk.