Alexandre Dumas

Tégy úgy, mintha becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is.

Tudod, hogy soha nem hagylak el. Nem a fa hagyja el a virágot, hanem a virág válik le a fáról.

Az ember csak akkor lesz tökéletes, ha majd teremteni és rombolni is tud. (...) Rombolni egyébként máris tud, és ez már a tökéletesség útjának egyik fele.

Minden kissé erélyes cselekedet után a lelkiismeret ment fel bennünket, mivel ezer kitűnő mentséget kínál fel nekünk, amelyeket egyedül saját magunk bírálunk el. És ezek a mentségek, bármilyen kitűnőek is arra, hogy nyugodt álmunkat biztosítsák, a törvényszék előtt talán még arra sem volnának elegendőek, hogy mentsék az életünket.

Minden olyan lépésünk, amelyet az életben teszünk, ahhoz az úthoz hasonlít, amelyet a csúszó-mászó féreg tesz meg a homokban: barázdát hagy maga után.

A szenvedélyek mélyén, a gyönyörön túl mindig meghúzódik egy kis lelkifurdalás.

A gazdagság egy bizonyos fokán túl már csak a fölösleget lehet nélkülözhetetlennek tekinteni.

Két tekintet van: a testé meg a léleké. A testi szem néha feledhet, de a lélek szeme örökké emlékezik.

Aki bolondok között él, annak le kell szolgálnia a bolondság inaséveit is.

Bármennyire megedzett is bennünket a veszedelem, akármennyire elkészültünk is rá, mégis mindig ráébredünk szívünk dobogásáról és testünk remegéséről, hogy milyen hatalmas különbség van az álom és valóság, a terv és a kivitele között.

A sokat szenvedett szív számára olyan az öröm, mint a naptól szikkadt talajnak a harmat: szív és föld mohón issza be a jótékony cseppeket, de külsejük nem árul el semmit.

Az álmot ismét a valóságnak kell követnie. (...) Ha összehasonlítja a valóságos lét fájdalmait a mesterséges lét gyönyöreivel, sohasem kíván többé élni, csak örökké álmodni. Amikor azután elhagyja a saját külön világát a második világért, úgy fog rémleni önnek, mintha a nápolyi tavaszból a lappföldi télbe kerülne, úgy érzi majd, hogy elhagyta a paradicsomot a földért, az eget a pokolért.

Mindenkinek megvannak a saját szempontjai, amelyek megakadályozzák, hogy észrevegyék a másokét is.

A hallgatólagos megegyezés értelmében, amelyre a családok belső fegyelme épül, az anya csak akkor tarthatja meg a tekintélyét nagylánya előtt, ha példaképpen áll előtte, a bölcsesség és a tökéletesség megtestesítője gyanánt.

A szűkölködés meg a nyomor rokon fogalmak, közöttük azonban egy egész világ terül el.

Vannak olyan helyzetek, amelyeket csak ösztöneink fognak fel, de értelmünk nem tud rájuk magyarázatot adni.

Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben.

Az elcsüggedt lelkek sajátja, hogy mindent gyászos színben látnak. A lélek maga rajzolja meg a szemhatárt.

Mai megítélésemből hiányzik a múlt pontos méltatása, mert én a múltat a szemhatár másik végéről látom. Annyi bizonyos, hogy amint az idő előrehalad, a múlt (...) egyre jobban elmosódik. Úgy jártam, mint azok, akik álmukban megsebezték magukat: látják és érzik sebeiket, de nem emlékeznek rá, hogy hol szerezték.

Minden emberi bölcsesség belefér e szavakba: "Várni és remélni!"

A kelepce csak mosolyra fakasztja azt, aki lát a sötétben, szembeszáll az elemekkel, és legyőzi a halált.

Szeretem titokban tartani azt, amit közmegegyezéssel jó cselekedetnek hívnak.

Vannak olyan pillanatok ebben a szomorú életben, amikor vétkeznünk kell, hogy megakadályozzuk a bűnt.

Mindig a mások pénze a legjobb üzlet.

Az eksztázis hasonlít az emlékezésre. Az eksztázis lényegében a lélek emlékezete, amikor visszagondol a mennyországra.

A képzeletnek angyal- és villámröpte van: átszel tengereket, melyeken majdnem hajótörést szenvedtünk, sötét mélységeket, ábrándjaink elnyelőit, s örvényeket, melyekbe boldogságunk fulladt bele.

Vajon erősebb, nemesebb-e az a lélek, amely a maga puhácska, védett kis otthonában, távol a kísértésektől, megőrzi ártatlanságát, mint az, aki magára hagyatottan, ezerszer megkísértve, meg tud tisztulni bűneitől?

Minden ember alkotta dologban, még a rosszakban is, van valami harmónia: - az idő, ez az ember és Isten közötti közvetítő, letompítja az éleket, és lehetővé teszi az átmenetet a fájdalom és a mosoly közt.

Az ember nem arra gondol, amire szeretne, hanem ami eszébe jut.

Porból vétettem, és porrá leszek. Az élet csupa megaláztatás, csupa fájdalom (...), szeretnénk magunkat hozzákötni a boldogság szekeréhez, de minden fonal sorra szakad, főleg az aranyfonal.