Alexandre Dumas

A boldogtalanok végső öröme a hallgatás; eszébe ne jusson elárulni, bárkinek is, ha fáj valamije, mert a kíváncsiság úgy habzsolja könnyeinket, mint a szarvas vérét a legyek.

Az örök próbálkozás pedig a legszebb és legnagyobb isteni kegy, amely egy gondolkodónak, egy orvosnak vagy bármely halandó embernek megadatik. Az az ember, aki egész életében próbálkozik, értelmes életet él.

A pénz olyan, mint a nő, akkor érzi leginkább az ember, hogy szerette és mily mértékben szerette, midőn elfordul tőle.

A rossz gondolat szülőanyja rendszerint elferdült lelki alkat, mert az ember természeténél fogva borzad a bűntől. A civilizáció azonban adott nekünk ínséget, bűnöket, mesterséges vágyakat, amelyek olykor arra kényszerítenek, hogy elfojtsuk jó ösztöneinket, és rosszra vezetnek bennünket. Innen származik ez az alapelv: "Ha rá akarsz találni a bűnösre, keresd meg előbb azt, aki hasznát látta volna az elkövetett bűnnek."

A fiatalság joga hinni és remélni. De az öregek tisztábban látják a halált.

Akármilyen jószívű is az ember, egy idő múlva nem látogatja meg azokat, akik elszomorítják.

A boldogtalanság és a boldogság a falak titka. Fülük van ugyan a falaknak, de nyelvük nincs.

Amikor valaki olyan várost mutat meg barátjának, amelyet maga már jól ismer, valahogy olyanformán dicsekszik, mintha azt az asszonyt mutatná meg, aki valamikor a kedvese volt.

Az életben csak egyetlen komoly gondolat van: a halál. Nos, nem érdekes-e tanulmányozni, hány módon távozhat el a lélek a testből, és hogy az egyes emberek jellemük, vérmérsékletük, sőt országuk szokásai szerint miképpen teszik meg azt a végső utat, amely a létből a nemlétbe vezet? Annyit mondhatok: minél több embert látunk meghalni, annál könnyebben nyugszunk bele a halál gondolatába. Nézetem szerint a halál egyébként is csak testi büntetés, de nem valódi bűnhődés.

A halál a vérpad első lépcsőjén lerántja azt az álarcot, amelyet az ember egész életén át viselt, és kibukkan az ember igazi arca.

A gyűlölség vak, a harag nem ismer mértéket, és aki bosszút akar állni, könnyen ihatja ki maga is a keserű poharat.

A nők olyanok, mint azok a virágok, amelyeket a véletlen az árnyékban sarjasztott ki a földből; folyvást a fény felé törnek, üde és illatos szirmaikat a napon bontják ki, mely aztán elhervasztja, elemészti őket.