Henry Wadsworth Longfellow

Ez a vágy és szomorúság Nem kín, vagy fájdalom, Úgy rokona a könnynek, Ahogy köd s eső rokon.

Az életben minden a sors építménye, beékelődve az idő falaiba. Ne nézz gyászos képpel a múltba, mert soha többé nem jön vissza.

A dalos embert Isten küldte, hogy dala víg és szomorú legyen, a kemény szív attól meglágyuljon és minket a mennybe felvigyen.

Semmi sem rossz, vagy haszontalan. Minden dolog a maga helyén a legjobb.

Mi az alapján ítéljük meg magunkat, amit szerintünk képesek vagyunk megtenni, miközben mások az alapján, amit már megtettünk.

A legtöbb ember kis dolgokban sikert érhetne el, ha nem kerülne bajba nagyra törő ambíciói miatt.

Ha elmegy az életkedved és elbizonytalanodsz, gondolj csak erre: az apályt mindig dagály követi.

Kevesebb időbe telik valamit jól csinálni, mint megmagyarázni, hogy miért nem sikerült.

Ha beláthatnánk ellenségeink lelkébe, annyi szomorúságot és szenvedést találnánk, hogy megenyhülnénk irányukban.

Fél életem oda, s év év után Hogy szökjön el, hagytam: ifjúkorom Álma, dalokból épített torony, Büszke, magas - ábránd maradt csupán. Nem tunyaság, nem szenvedély nyomán Támadt vad nyugtalanság, víg napok, Hanem bú s gond volt, ami nem hagyott Megtenni azt, mi így előttem áll.

Minden embert bánt valami, amit titkol a világ elől és gyakran megbélyegezzük azzal, hogy rideg, pedig csak szomorú.

Ébredj, rólad zeng a szívem, ha közel vagy, oly örömmel, mint sóhajtva daloló fák eperérés hónapjában.