Jean-Paul Sartre

Ki szeresse a szegényeket, ha a szegények nem szeretik egymást?

Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.

A gondolatom én vagyok: ezért nem bírom abbahagyni. Létezem, mert gondolkodom... és nem tudom megakadályozni, hogy gondolkodjam.

Az ember csak akkor valósítja meg önmagát, ha vállalja a "kilátástalan cselekvés hősiességét".

Egymást szeretni annyi, mint gyűlölni a közös ellenséget.

Minden létező ok nélkül születik, gyöngeségből él tovább, és véletlenül hal meg.

Nincs olyan műszer, amivel meg lehetne állapítani, hogy az ember döntése helyes-e vagy helytelen. Ezért az ember minden döntése után tele lesz szorongással, hogy helyesen döntött-e.

Vannak percek, amikor az ember úgy érzi, hogy azt tesz, amit akar, előremehet az időben vagy hátrafelé, s hogy ennek semmi jelentősége; és vannak percek, amikor az embernek az a benyomása, hogy a hurok összeszorult, és ilyen esetekben semmit sem szabad elvétenie, mert megismételni semmit sem lehet.

Anne-Marie, a leány, egy széken töltötte gyermekkorát. Megtanították unatkozni, egyenesen ülni, varrni. Egyhez-máshoz volt tehetsége, de előkelőbbnek vélték parlagon hagyni; ragyogó szépségét gondosan eltitkolták előtte.

Jó apa nincsen, ez a szabály; nem a férfiakat kell okolni érte, hanem a végleg megromlott apa-gyermek viszonyt.

Nem elég meghalni: jókor kell meghalni.

Nem vagyok vezér, nem is akarok az lenni. Parancsolni, engedelmeskedni - a kettő összetartozik.

A rossz vágyak, a rossz gondolatok, ha egyáltalában jelentkeznek, kívülről jönnek, s mihelyt belém hatolnak, erejüket vesztik, elfonnyadnak: bennem nem lel talajra a rossz.

Nem érem be azzal, hogy jó a természetem; próféta akarok lenni: a gyerekszáj hirdeti az igazságot. A gyerekek még közel állnak a természethez, a szél és a tenger rokonai, dagadó szavaikból nagy és homályos igazságok szólnak azokhoz, akiknek fülük van a hallásra.

A Jó szívem legmélyéből fakad, az Igazság ifjú életem ködéből.

Az alsóbbrendűekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.

Egy pillanat múlva értettem: a könyv beszél. Áradtak belőle az ijesztő mondatok, mint megannyi százlábú, csak úgy nyüzsögtek a szótagok és betűk, nyújtogatták kettős magánhangzóikat, rezegtették a dupla mássalhangzókat, az orrhangokat, a zöngéseket, közben-közben szünetek és sóhajok; tele voltak ismeretlen szavakkal ezek a mondatok, megrészegedtek önmaguktól, önnön tekervényeiktől, velem mit sem törődve; olykor eltűntek, még mielőtt megérthettem volna őket, máskor már előre tudtam, mit mondanak, ám ők csak hömpölyögtek tovább, el nem engedtek volna egy vesszőt sem.

Szabadjára engedtek a könyvtárban, s én elindultam az emberi bölcsesség ostromára.

A könyvek voltak az én madaraim és madárfészkeim, háziállataim és istállóim és rétjeim; a könyvtár az egész világ tükörképe volt; s a tükörképben megvolt az eredeti minden mélysége, változatossága, váratlansága.

Szememen keresztül mérgezett szavakat szívtam magamba, sokkal dúsabbakat, mint amilyeneket tudtam; s valami különös hatalom a szavak erejével újrateremtette bennem olyan őrültek történetét, akikhez semmi közöm nem volt, a marcangoló szomorúságot, egy egész élet lassú pusztulását: hátha megfertőznek a szavak, s halálos lesz a mérgezés? Szívtam magamba a szót, engem szívott magába a kép, s végeredményben csak az mentett meg, hogy a két egyidejű veszedelem kölcsönösen semlegesítette egymást.

Egyazon ihlet alakította ki Isten műveit s a nagy emberi alkotásokat; ugyanaz a szivárvány szikrázott a vízesés habjain, bujkált Flaubert sorai között s villant meg Rembrandt fény árnyékain: a Szellem.

Tiszteltem tanítómat két okból is: jót akart nekem, és rossz szagú volt a lehelete. Igen, a nagyok legyenek csúnyák, ráncosak, kellemetlenek; ha megöleltek, szinte jól esett, hogy enyhe viszolygást kell leküzdenem: ez bizonyította, hogy nem is olyan könnyű jónak lenni.

Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.

Elhagyatottságomra nem gondolok soha; egyfelől nincs szavam megnevezésére, másfelől észre sem veszem: hiszen szakadatlan gondoskodnak rólam; a magány az életem szövete, minden gondolatom alapja, örömeim anyaga.

Minél képtelenebb az élet, annál kevésbé elviselhető a halál.

Szükségem volt Istenre, megadták, be is fogadtam, anélkül, hogy tudtam volna: őt kerestem. S mivel nem vert gyökeret a szívemben, egy darabig tengődött bennem, majd elhalt.

A jól megírt könyv soha nem árthat.

Meggyőződéses materialista létemre eposzi idealizmusomnak az a szerepe, hogy mindhalálig kárpótoljon olyan sérelmekért, amelyeket nem szenvedtem el, olyan szégyenért, amelyet nem éreztem.

Nem elég ám az, hogy az embernek szeme van (...), meg kell tanulnia látni.

A puszta szándék még nem tesz hőssé senkit; a bátorság és a tehetség sem elegendő hozzá, még szörnyek és sárkányok is kellenek.