Jean-Paul Sartre

Mindig szívesebben vádoltam önmagamat, mint a világegyetemet; nem kedélyességből, hanem azért, hogy csak önmagamnak köszönhessem, ami vagyok.

Elintéztem magamban, hogy életem múlását ellenállhatatlan vonzóerőként érzékeljem, amely esetleg akaratom ellenére is állandóan arra kényszerít, hogy új meg új lépést tegyek előre.

A kultúra nem ment meg semmit és senkit, nem is igazol, de emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne; csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét.

Soha nem éreztem magamat egy "tehetség" boldog tulajdonosának; egyetlen célom volt csak, megváltsam magamat - üres kézzel, üres zsebbel -, a munka és a hit révén. Ennek folytán puszta választásom nem is emelt senki fölé: felszerelés nélkül, felkészültség nélkül, mindenemet bedobva láttam munkához, hogy mindenestül megváltsam magamat.

Senki sem cinikus. Gyötrelem nélkül gyötrődni a szentek mulatsága. De csak egy bizonyos pontig: ezeken a szüzeken előbb-utóbb stigmaként ütközik ki bujaságuk, a nagylelkűekről pedig kiderül, hogy fösvények. Ha viszont felfedezik magukban a tulajdonképpeni rákfenét, szent mivoltukat, akkor, mint minden bűnös, az igazolást hajszolják. Tintoretto nem szent; tudja, hogy az egész város elítéli eljárásait; ha mégis konokul kitart mellettük, azért teszi, mert önmagának ad igazat a várossal szemben.

Senki ne akarja bemesélni azt, hogy tisztában volt saját zsenialitásával: a zseni ostoba kaland, tudja, hogy mit mer, de azt már nem, hogy mit ér.

Semmi sem nyomorúságosabb, mint az a mélabús vakmerőség, amely a holdat akarja, s aztán úgy eped el, hogy nem szerezte meg.

Aggályos széplelkek, akik a holtakból az élők, elsősorban a saját magatok épülésére akartok hasznot húzni, keressétek - ha úgy tetszik - szertelenségében a szenvedély nyilvánvaló bizonyítékát. Csakhogy a szenvedély éppen olyan sokféle, mint maga az ember: van közöttük emésztő és tűnődő, ábrándos és gondterhes, gyakorlatias, elvont, pepecselő, rohanó, és még sok száz.

A pontosan körülhatárolt lehetőségek, az előre megírt, kiolvasható sors, a könnyen belátható, áttetsző foglalatba zárt jövő (...), mindez megöli az álmokat: csak azt akarhatjuk, amire képesek vagyunk. Ez a mértéktartás teszi az embert dühöngő őrültté, ez kelti föl a legtébolyultabb, rövid távú becsvágyat.

Adott a cél és az eszköz, a kiszabott feladat; az ember felemelkedik a legsúlyosabb, legalacsonyabb felhők fölé, kezével fényes és feszes héjat érint, ez a mennyezet; vannak további mennyezetek is, egyre világosabb, egyre vékonyabb héjak, és lehet, hogy egészen fenn az ég kékje van.

Minden választás egyben elutasítás is.

Az életben az ember elkötelezi magát, és ezzel saját portréját rajzolja.

- Nem szeretsz már? - Nem tudom. (...) Azt hiszem, még mindig szeretlek. Csak éppen nem érzem.

Nem sajnáltam én semmit a világon. Persze egész csomó dolog volt, amit sajnálhattam volna: a mantahilla ízét, a nyári nagy fürdéseket a Cadiz melletti kis öbölben. De most a halál mindenről lefosztotta a szépséget.

Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy az ő társaságában szabadabbnak érzed magad, mint amikor egyedül vagy.

Az embernek meg kell alkotnia saját magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel ruház fel bennünket.

A három óra mindig túl késő vagy túl korai, hogy bármit is csinálj.

A szabadság az, hogy mit kezdesz azzal, amit veled tettek.

A próza olyan, mint az ablak, a költészet pedig, mint a tükör.

Minden írásnak van értelme, még ha ez az értelem messze áll is attól, amit a szerző szeretett volna adni neki.

Lábon szárad el az irodalom, ha az ártatlanságra, a dalokra szűkítjük le. Semmit nem ér, ha minden egyes leírt mondat nem kelt visszhangot minden emberi és társadalmi szinten.

Az istenek és a királyok fájdalmas titka: az, hogy az emberek szabadok.

A világ igazságtalan. Ha elfogadod ezt, cinkos lesz a neved, ha pedig megváltoztatnád, hóhér.

Mindig marad bennünk valami, amiről tudunk, de amiről sohasem beszélünk.

Ha kérdezik, ki kell mondani még a legmélyebben rejtező dolgokat is. Az mételyezi meg az emberek közti kapcsolatot, hogy mindenki visszatart magában valamit, valamit, ami épp csak annak fontos, akivel beszél. Holott az embernek mindig áttetszőnek kéne lennie.

A stílus (...) nem más, mint hogy egyszerre három vagy négy dolgot mondjunk el ugyanabban a mondatban. Ha nem képes rá az ember, hogy több jelentést sűrítsen a mondataiba, akár ne is vegyen tollat a kezébe. Épp ez a többértelműség különbözteti meg az irodalmi szöveget a tudományostól.

Ha magányosnak érzed magad egyedül, akkor rossz társaságban vagy.