Hermann Hesse

Amíg nem ismerjük, nem vesszük komolyan, nem tiszteljük magunkat, nem békülünk meg önmagunkkal és nem éljük saját életünket, addig csupán, mint a marionett, külső hatásoknak és törvényeknek engedelmeskedve, idegen életet élünk.

Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig.

Ha valaki megtalálja azt, amire szüksége van, akkor azt ne a véletlennek köszönje, hanem saját magának, saját vágyakozásának, saját kényszerítő erejének.

Mondom néked: a mi barátságunknak nincs más célja, mint hogy megtapasztald, mennyire más vagy te, mint én.

Testemen-lelkemen megtapasztaltam, hogy nagyon is hasznomra vált a bűn, hasznomra vált a gyönyör, a birtoklás óhajtása, a hiúság, sőt a legszégyenletesebb kétségbeesés is, hogy megtanuljam feladni ellenkezésemet, megtanuljam a világot szeretni, hogy ne mérjem többé valamely, általam kívánt, általam elképzelt világhoz, az általam kigondolt tökéletességhez, hanem megelégedjem vele már most, szeressem úgy, ahogy van, és örüljek, hogy része vagyok.

Az embernek meg kell kísérelnie a lehetetlent, hogy a lehetségest elérje.

A boldogság szeretet kérdése, semmi másé. Aki szeretni tud, az boldog ember.

Minden emberi kapcsolatban ott van a fájdalom, és... két ember között, még ha nagyon erős szálak fűzik is össze őket, akkor is megmarad egy kis távolság, amelyet csak a szeretet tud áthidalni, de annak is minden pillanatban meg kell küzdenie ezért.

Ez a primitív, kényelmes, kevéssel beérő mai világ kiokád magából, igényesnek, mohónak talál, egy dimenzióval gazdagabb vagy a kelleténél. Az olyan emberek, mint mi, manapság nem tudnak élni és az életnek örülni. Aki csinnadratta helyett zenére, szórakozás helyett gyönyörre, pénz helyett lélekre, nyüzsgés helyett igazi munkára, játszadozás helyett szenvedélyre vágyakozik, az ebben a tetszetős világban nem találja meg az otthonát.

Nagyon is értem, miért viszolyogsz a politikától, kedvetlenedsz el a sajtó locsogása, felelőtlen nyüzsgése miatt, miért ejt kétségbe, (...) ahogy korunk embere gondolkodik, olvas, zenél, ünnepel, művelődik! Igazad van, pusztai farkas, tökéletesen igazad van, mégis elpusztulsz.

Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud.

Létezik benned a csendnek egy olyan tisztása, egy rejtett szentély, ahová bármikor visszatérhetsz, és ott az lehetsz, aki valójában vagy.

Az értelem és a lényeg nem valahol a dolgok mögött volt, hanem bennük magukban, mindenben.

Megértjük egymást, de megfejteni mindenki csak önmagát tudja.

A szerelem nem kér, nem követel. A szerelemnek olyan erősnek kell lennie, hogy önmagát bizonyítsa. Akkor már nem vonzódik, hanem vonz.

Számtalan barát vett körül tündöklő életemben; most, hogy elködösült, nem látszik egy sem.

A szeretetben meg kell lennie az erőnek, hogy önnön bizonyosságát megtalálja. Attól kezdve már nemcsak vonzódik: maga is vonzani kezd.

Mert az ember a legnagyobb és egyetlen értelmes dolgot, amit tehet, akkor cselekszi, ha természetadta képességeivel önmaga megvalósítására törekszik. Ezért mondtam régebben olyan gyakran neked: ne a gondolkodó vagy az aszkéta példáját másold, hanem légy önmagad, törekedj önmagad megvalósítására!

Az emberek most azért félnek, mert sohasem tettek hitet önmaguk mellett.

Ahol baráti szálak futnak össze, ott egy órára az egész világ szülőföldnek látszik.

Ha az ember megtalálja az álmát, könnyű lesz az útja. De nincs örökké tartó álom, mindegyiket újabb váltja fel, és egyiket sem szabad fogva tartani.

Istenem, milyen hamar itt lesz az idő, amikor többé nem látom, nem hallom a határozott, megnyugtató lépteit a házban, nem találom az asztalon a virágait! És mit értem el eddig? Álmodoztam, ringatóztam az élvezetben, ahelyett, hogy megnyertem volna, hogy harcoltam volna érte, hogy örökre magamhoz vonzottam volna! Minden eszembe jutott, amit valaha az igaz szerelemről mondott, száz finom, figyelmeztető szó, száz csendes csábítás, ígéret talán. S én kezdtem velük valamit? Semmit! Semmit!

Hogyan történhetett, hogy miközben reggelenként ágyunkban térdepelve vagy éjszakánként gyertyafény mellett elköteleztük magunkat a Jónak, a Fényességnek, Istenhez fordultunk és szentül fogadkozva hadat üzentünk a bűnnek és a Gonosznak, alig néhány órával később nyomorultul elárultuk iménti, szent fogadalmunkat és elhatározásunkat...?

Nem volt közöttünk veszekedés, nem volt szakítás, még csak szóváltás sem. Csak egyetlen, tulajdonképpen ártatlan szót mondtam neki - de mégis éppen ez volt az a pillanat, amikor egy illúzió, amely bennünket összetartott, színes cserepekre hullott szét.

Ha gyűlölünk valakit, akkor annak képében olyasmit gyűlölünk, ami bennünk van. Ami nincs meg bennünk, az nem zaklat fel.

Vannak olyan álmai, tudom, amelyeket elhallgat előlem. Nem is akarom ismerni őket. De azt mondom, élje meg ezeket az álmokat, játssza végig őket, építsen nekik oltárokat.

Mindig túlságosan szűkre szabjuk személyiségünk határait. Csak azt számítjuk bele, amit egyénnek nevezünk, és amit megkülönböztetünk a többitől. Pedig valamennyien magunkban hordozzuk a világ egészét, (...) ugyanúgy a lelkünkben is benne van mindaz, amit az emberi lélek valaha is átélt.

A sors igazságtalan, az élet szeszélyes és kegyetlen, a természetben nem a jóság és az értelem uralkodik. A jóság és értelem ugyan létezik, de csakis bennünk, emberekben, akik egyébként a véletlenek játékszerei vagyunk. Mégis lehetünk erősebbek a természetnél és a sorsnál, ha csak egy-egy órára is: nagy szükségünkben közel kerülhetünk egymáshoz, megértő tekintetekkel találkozhatunk, szerethetjük egymást és vigaszt is nyújthatunk.

Azt hittem, immár tudom, mi a szerelem, bölcsnek véltem magam, megvigasztalódva, új szemmel néztem a világot, úgy éreztem, közelebb kerültem az élethez, és mélyebben részesülök benne. Most azonban ennek is vége lett, eltűnt a tisztaság, a vigasz, a derű, csak a vihart és a lángolást éreztem, a szívem ujjongó remegéssel megadta magát, nem érdekelte már az élet, csak arra vágyott, hogy saját tüzében hamvadjon el.

A szívünket nem zárhatjuk el az élettől, de megtaníthatjuk arra, hogy a véletleneken felülemelkedve, töretlenül szembe tudjon nézni a fájdalommal.