Hermann Hesse

Úgy élj e világban, mintha nem benne élnél, tiszteld a törvényt és állj fölötte, légy gazdag, ám higgyenek koldusnak, s ha kell, könnyű szívvel dobd el mindened - a nemes életbölcsesség e népszerű és számtalanszor kinyilvánított elvárásainak csak a humor tud eleget tenni.

A kétségbeesett ragaszkodás az élethez a legbiztosabb út a halálba, és csak az éri el a halhatatlanságot, aki meg tud halni, meg tud válni porhüvelyétől, és átadja magát az örök változásnak.

Nagyon sok jóravaló ember van, akik szüleiktől vagy őseiktől épp elég gonoszságot örököltek, és mégis jók maradtak. Ezt már nem tudja megvizsgálni a tudomány. A jó nevelés, az erős akarat számomra biztosabb valami, mint az öröklődés. Ami jó és helyes, azt tudjuk vagy megtanulhatjuk, és ehhez kell tartani magunkat. De hogy mi van bennünk esetleg őseink titkaiból, azt senki nem tudja pontosan. Jobb is, ha nem számolunk vele.

Néhányan úgy vélik, az tesz minket erőssé, ha kapaszkodunk valamibe. Pedig néha az, ha elengedjük.

A dolgok, amelyeket látunk (...), megegyeznek azokkal, melyek bennünk rejtőzködnek. A legtöbb ember azért nem él valódi életet, mert a külső világ képeit tartja valódinak, saját, belső világát pedig egyáltalán nem engedi megszólalni. Így is lehet boldog az ember. De ha egyszer megbizonyosodtunk, hogy másként is lehet, akkor nem választhatjuk a többség útját.

Az ember azonban nem csupán önmaga, hanem egy olyan egyszeri, egészen különös, minden esetben fontos és figyelemre méltó pont, melyben a világ jelenségei keresztezik egymást - csak egyetlenegyszer és soha többé úgy, ahogy épp akkor. Ezért fontos, örök és isteni minden ember története, ezért csodálatos és minden pillanathoz méltó minden ember, ameddig csak él.

Semmi értelme az emberi gondolkodásnak, beszédnek és írásnak, mélázásnak fennkölt gondolatokon, e maréknyi gondolkodóra nap mint nap milliónyi újság, folyóirat, beszéd, nyilvános és zárt ülés záporozik, s ez mind ellene munkálkodik, és sajnos nem eredménytelenül.

A művészet finom és érzékeny hártya közöttünk és a világ szíve között, és persze jobb, ha az embert vékony hártya borítja, nem pedig páncél.

Ha hívja az élet, a szív legyen csak búcsúzásra és újrakezdésre kész, hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva más, új kötéseknek adja át magát. Mert minden kezdetben varázs rejtezik, amely megoltalmaz, és élni segít.

Ha néha-néha összehasonlítottam magam másokkal, gyakran voltam büszke és beképzelt, de ugyanakkor gyakran levert és megalázott. Gyakran tekintettem magamat zseninek, gyakran félőrültnek. Nem tudtam osztozni a velem egykorúak örömeiben és életében, emiatt gyakran vádoltam magamat, aggodalmak közt vergődtem, mintha reménytelenül el lennék tőlük választva, mintha az élet el lenne zárva előlem.

Életem - száraz ág - hullatja levelét. Ó, túltarka világ, torkig vagyunk, elég, torkig laktunk mi itt étkeddel, italoddal! Ami ma még virít, holnapra hol van?

Az életnek egyedül a szeretet ad értelmet: ez azt jelenti: minél több szeretetre és odaadásra vagyunk képesek, annál értelmesebbé válik az életünk.

Egyetlen drága kincs sem annyira megingathatatlanul szép, hogy a szokás és szeretetnélküliség ne fosztaná meg értéke csillogásától.

Az égvilágon mindent utánozhatunk és meghamisíthatunk, csak a szeretetet nem. Szeretetet nem lehet lopni, utánozni, a szeretet csak olyan szívben lakozik, amely mindenestől képes odaadni magát. Ez minden művészet forrása.

A lágyság erősebb, mint a keménység, a víz erősebb, mint a szikla, a szeretet erősebb, mint az erőszak.

Számomra a fák mindig is a leghitelesebb tanítómesterek voltak. Nagyra becsülöm az erdők és ligetek törzsi és családi kötelékben élő fáit. De még jobban tisztelem az egymagukban állókat. Olyanok, mint egy magányos ember. Nem mint a remeték, akik gyengeségből vonulnak el a világtól, hanem mint a visszavonultan élő szellemóriások, mint Beethoven vagy Nietzsche. Ágaik hegyén a világ rezdül, gyökereik a végtelenben nyugszanak; de nem vesznek bele, hanem minden életerejükkel egyetlen dologért küzdenek: azért, hogy saját törvényeik szerint kiteljesítsék önmagukat, kiformálják a maguk arculatát, hogy megmutassák valójukat.

Vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot.

A magány függetlenség (...). Hideg, ó igen, de csöndes, csodálatosan csöndes és hatalmas, mint a jeges, csöndes űr, melyben a csillagok keringenek.

Fáradtan ballagok, árnyam sötét, s hátam mögött megáll az Ifjúság, áll tétován, lehajtva szép fejét, és többé már nem jön velem tovább.

Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakban kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet.

Minél élesebben és kíméletlenebbül fogalmazunk meg egy tézist, annál ellenállhatatlanabbul hívja ki az antitézist.

Veszélytelen utakra csak a gyöngéket küldik.

Az igazságot élni kell, nem tanítani.

Nem dolgom mások élete felől ítéletet mondani! Egyedül felőlem, egyedül a magam útja felől kell döntenem, választanom.

Meghallotta a hangot, a saját szívéből szóló hangot (...). Így engedelmeskedni, nem külső parancsra, hanem saját lelkének hangjára hallgatni, ily módon készen lenni, ez a jó, ez a szükséges dolog, semmi más nem szükséges.

A folyó egyszerre van ott mindenütt, eredeténél és torkolatánál, a vízesésnél, a révnél, a duzzasztógátnál, a tengerben, fenn a hegyeken, egyszerre mindenütt, (...) számára csak a jelen létezik, nem ismeri sem a múlt árnyékát, sem a jövő árnyékát.

Az igazi kereső semmilyen tant nem fogadhat el, az, aki valóban találni akar. Aki azonban megtalálta a kincset, az minden, minden tanítást jóvá tud hagyni, minden utat, minden célt, azt már semmi sem választja el az összes többitől, az ezer- meg ezertől, akik az Örökkévalóban élnek, és lelkét lélegzik.

Korunk átlagemberének életében a néhány, szokásból megtartott, nagy ünnepnap az a kevés alkalom, amikor eszményeket követ. Újévkor a fejét csóválja, vagy érzelgősen sóhajtozik az élet mulandósága, a rohanó idő miatt, a húsvétot és pünkösdöt a tavasz ébredése, az újjászületés ünnepeként ünnepli, mindszentek napján meg kilátogat a temetőbe. Karácsonykor pedig megajándékozza magát néhány pihenőnappal, vesz a feleségének egy új ruhát, a gyerekeinek meg néhány játékot. Sokan kissé rezignáltan osztoznak a kicsik örömében; fájdalmas gyermekkori emlékekkel szemlélik a csillogó karácsonyfát, és megajándékozott, boldog gyermekeik láttán ezt gondolják: örvendezzetek csak, és élvezzétek a boldogságot, az élet nemsokára úgyis megfoszt benneteket minden örömtől és ártatlanságtól.