Hermann Karl Hesse, írói álneve: Emil Sinclair (Calw, 1877. július 2. – Svájc, Montagnola, 1962. augusztus 9.) irodalmi Nobel-díjas német-svájci író, költő és festő, az újromantika kimagasló képviselője.
Ó, zene! Eszedbe jut egy dallam, hangtalanul eldúdolod magadban, hogy áthassa bensődet, hogy hatalmába kerítse minden erődet és mozdulatodat - és azokra a pillanatokra, amíg benned él, kioltson minden esetlegest, rosszat, durvát és szomorút a lelkedben, felcsendüljön benne a világ, és a nehezet könnyűvé, a dermedtet szárnyalóvá varázsolja!
Töprenghetünk, okoskodhatunk, nincs sok értelme. Úgysem aszerint cselekszik az ember, ahogy gondolkodik, nem fontolgatja a lépéseit, inkább a szívére hallgat.
Megesik velem, hogy úgy látom: a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban. Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál, szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít, és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. (...) Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá.
Akik szeretik egymást és összeházasodnak, vagy akik barátságot kötnek, azok nem a pillanatban keresik a szépséget, és nem akarják, hogy érzéseik hamar elmúljanak.
Mindenkinek saját lelke van, amelyet nem egyesíthet máséval. Egyik ember közelíthet a másikhoz, szót érthet vele, ketten egymásra találhatnak. De a lélek olyan, mint a virág, a gyökere egy helyhez köti - nem mehet oda a másik virághoz, mert nem hagyhatja el a földjét. A virágok az illatukat és a magvaikat küldik szét, hogy eljussanak egymáshoz; de hogy a mag hová érkezik, azt nem a virág, hanem a szél dönti el.
Azt hiszem, az életben egészen pontosan meghúzható a fiatalság és az öregség közötti határvonal. A fiatalság az egoizmussal ér véget, az öregség a másokért élt élettel kezdődik. Az én véleményem a következő: a fiatalok sok élvezetet és sok szenvedést kapnak az élettől, mert csak magukért élnek. Minden vágy és minden ötlet fontos nekik, minden örömbe belekóstolnak, de minden kínba is. (...) Ez a fiatalság. A legtöbb ember számára azonban elérkezik az idő, amikor mindez megváltozik, amikor elkezd másokért élni.
Semmi mástól nem akarok megszabadulni, mint attól az érzéstől, hogy a gyengeség megfoszt a szabadságtól. Érezni vágyom, hogy a fájdalom és az öröm egyazon forrásból táplálkozik, mindkettő ugyanannak az erőnek a mozgása, (...) és mindkettő szép és szükségszerű.
Mosolyunkban meghitt bizalom fénylett. (...) Ilyenkor szinte az volt az érzésem: talán csak a kezemet kellene kinyújtanom a boldogság felé, hogy ezentúl soha többé ne engedjem el – de soha nem tettem meg, mert várni akartam, amíg egyszer Gertrudon is megpillantom a szenvedély és a vágyakozás jelét. Ő azonban egyenletesen lélegzett, s nem látszott rajta, hogy változásra vágyna, sőt gyakran úgy tűnt nekem, mintha szinte kérne, hogy fel ne kavarjam néma összhangunkat.
Az élmény valódi volt. Belőle sugárzott, és megváltoztatta, melléje vont egy másik embert. Magánya átszakadt, szeretett megint, (...) tudott újra mosolyogni, újra nevetni!
Néha könnyedén, gondtalanul és kötelmeinkről megfeledkezve cselekszünk ezt-azt, mintha szemlátomást minden akár fordítva is történhetne. Máskor viszont, más órán, semmi sem lehet másként, mint ahogy van, semmi sem könnyű és kötelességmentes, és minden lélegzetvételünket valamilyen súlyos, külső erő, sors irányítja.
Valóban egyetlen keblünk, s testünk van, de nem két vagy öt, hanem számtalan lélek lakozik benne. Az ember százrétegű hagyma, ezernyi szálból szőtt szövet.
Miért van idő? Miért mindig csak ez az idióta egymásután, s miért nincs pezsgő, laktató egyidejűség? (...) E röpke életen át élvezhet, alkothat az ember, de mindig csak dalt dal után dalol, s az egész, teljes szimfónia sosem csendül fel egyszerre összes hangjával és hangszerével együtt.
Jó úton haladsz, ha nekem és magadnak is bevallod szíved érzését. De azért ne nevezz egyetlen érzést sem jelentéktelennek, méltatlannak! Hisz minden érzésünk jó, nagyon jó, a gyűlölet, az irigység, a féltékenység, sőt még a kegyetlenség is. Mi mások táplálhatnának is bennünket, mint szegényes, szép és káprázatos érzéseink, melyekkel kivétel nélkül igazságtalanok vagyunk, csillagok azok, amiket kioltunk.
Érzéseiket, tetteik súlyát és következményeit csak jó, határozott életű emberek látják tisztán, akik hisznek az életben, és egyetlen olyan lépést sem tesznek, amelyet holnap vagy holnapután megbánnának.
Tudod, hogy nem egyedül téged szeretlek. (...) De megbánni nem fogok egyetlen szerelmet sem, egyetlen bölcs vagy balgatag lépést sem, amit tettem. Téged talán azért szeretlek, mert hasonlítasz hozzám. Másokat viszont azért szeretek, mert különböznek tőlem.
Ahhoz, hogy létezzen pusztulás és újjászületés, lennie kellene lentnek és fentnek. Lent és fent viszont csupán az emberi agy szüleménye, és csakis az illúzió hazájában létezik. Minden ellentét, fekete és fehér, jó és a rossz csalóka ámítás csupán.
Piszkáltál már kötőtűvel faliórát? Én igen, és eközben egyszer csak elszabadult a pokol, az idő csörtetve lepergett, a mutatók versenyt futottak a számlapon, irtózatos zakatolással, őrült iramban, pertissimo kergetőztek körbe-körbe, mígnem az óra kilehelte a lelkét. Mostanában nálunk is így van: a nap és a hold egymást űzve rohan az égen, mintha ámokfutók volnának, a napok kergetik egymást, s az idő úgy elrohan, mintha egy lyukas zsákból peregne ki.
Hosszú ideje minduntalan csupa apró, vacak darabra esett szét élete, ha visszatekintett rá. Hosszú, végigjárt szakaszra nézett most vissza, egész házasságára, és az úgy jelent meg előtte, mint egy hosszú, sivár, megunt országút, ahol egy férfi egyedül vonszolja magát a porban súlyos terhekkel megrakva.
A gondolkodás (...) vigasztaló dolog, ami jót tesz az embernek, és segít élnie. De nem minden gondolkodás! Ó, nem, akad olyan gondolkodás, amely gyötrelem és téboly. Akad olyan gondolkodás, amely fájdalmasan vájkál a megmásíthatatlanban, és semmi egyéb nem származik belőle, mint undor, félelem és életuntság.
