Rabindranath Tagore

(Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.) indiai költő, író, zeneszerző, festő, polihisztor, aki életművével átformálta az indiai régió irodalmát és zenéjét. Prózájában és verseiben, túllépve a klasszikus szanszkrit hagyományokon, a köznapi nyelv használatát vezette be a bengáli irodalomba. Kiemelkedő alkotóművésze a modern Indiának, aki egyúttal közvetlen kapcsolatot teremtett a nyugati és a legszínvonalasabb indiai művészetek között.

Magyar56 Română12
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál, és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál.
Az élet abban találja meg gazdagságát, amit a világ követel tőle, értékét pedig abban, amit a szeretet vár tőle.
Kezed halk érintésére Szívem bilincse lepattan, S ujjongó szavak születnek Arra, ami mondhatatlan.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?" Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
A reménytelenség idővel eltompítja a pótolhatatlan veszteség fájdalmát.
Ha az istenek megtagadják is kegyeiket a halandóktól, azért elvárják tisztelőiktől a buzgó imádatot, és mérgesek, ha bárki is elmulasztja.
Amikor elmúlik a fiatalság, az életbe gyönyörű időszak köszönt be - nyugodt és mély, mint a napsugaras ősz. Ebben az időszakban érik meg az élet vetése és a kertben a gyümölcs. Az ifjúság tavaszi szertelensége akkor már nem helyénvaló. Mintha földi hajlékunk épületét most tetőzné be az élet. Ebben az időszakban minden, amit átélünk - jó és rossz is, az örömteli és a szomorú is -, megváltoztatja tudatunkat. Lemondunk arról, hogy az ábrándozás elvarázsolt világában tévelyegjünk, és úgy rendezzük be az életet, ahogyan azt korlátozott lehetőségeink megengedik. Nem vonz bennünket egy ismeretlen, szerelmes asszony csábító tekintete, és többre értékeljük a régi vonzalmakat. Az ifjúság frissessége akkor már elhalványodik, és az ember nem öregedő lelke a hosszú közös élet után mind világosabban ül ki az arc, a szem kifejezésében. A hang, a mosoly, a tekintet - minden összhangba kerül az ember belső világával. Nem reménykedünk többé az elérhetetlenben, nem kesergünk többé a hűtlen szerető miatt, és megbocsátunk azoknak, akik megcsalnak bennünket. S akkor odaadjuk a szívünket annak, aki mellettünk állt, aki megszeretett bennünket, aki hűséges maradt hozzánk az élet minden vihara és minden keserű elválása után. S érezzük az elégedettséget és nyugalmat a kipróbált, hű barátok kedves körében. Keserű azok sorsa, akik az élet lágy alkonyán új vonzalmakat, új sikereket vonszolnak hasztalanul, akikre nem vár a meghitt otthon, amelyben megpihenhetnek, s akiket nem üdvözöl a lámpa meleg fénye, ha este hazatérnek.
A világ szárazföldből és vízből áll, az emberi élet pedig evésből és verésből, és a verés van túlsúlyban.
Az egyetlen különbség a jó és rossz ember között az, hogy a jók álképűsködnek, a rosszak pedig nem akarnak másoknak látszani, mint amilyenek valójában.
Mindig tűrhetetlen nekünk az a körülmény, ha valaki, akit meg akarunk semmisíteni, megpróbál ellenállni.
Az élet nem más, mint találkozás és búcsúzkodás, és a halál ezek között a legkomolyabb, mert ott már nincs viszontlátás.
Béke veled, béke szívem. Válni kell, váljunk szelíden. Teljesülés ez a bús út. Nem halál. Mondj néma búcsút. Bánatunkból dal, mesés lesz, vágyunkból emlékezés lesz.
Miért száradt ki a folyó, miért? Gátat vontam rá, hogy enyém legyen, Ezért száradt ki a folyó, ezért.
Elrejtőzöl tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy` lehet e felhős órák terhét elviselnem? Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll, szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapuban.
Nem tud elülni a szívem. Arcod látása nélkül egyre küzdök keserves, meddő, parttalan vízen.
Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelmesem, mondd, mindez igaz-e? Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá. Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Mint ahogyan a sirály és a hullám találkoznak, mi is úgy találkozunk és közeledünk egymáshoz. A sirályok elszállnak, a hullámok tovahömpölyögnek, s mi búcsúzunk.
Azok, akik mindent bírnak kívüled, mosolyognak azokon, akiknek senkijük sincsen, csupán te!
A találkozás mécsese hosszan ég; búcsúzáskor egy pillanat alatt kialszik.
Szeretnék a gyermekem lelkének országútján menni, ahol nincsenek határok.
A gyenge is lehet félelmetes, mikor őrjöngve próbál erősnek látszani.
Az Emlékezet, e papnő, megöli a jelent, és felajánlja a halott múlt síremlékére szívét.
Zengjük el hát utolsó dalunkat és váljunk el! Feledd el az éjt, ha már elmúlt az éjszaka! Kit igyekszem ölelő karjaimba zárni? Álmokat sohasem lehet fogságban tartani! Mohó kezeim az ürességet szorítják szívemre és ez megsebzi keblemet!
Az elme, ha csupa logika, olyan, mint a kétélű kés; megvérzi annak a kezét, ki forgatja.
Az ember története türelemmel várja a megbántott ember diadalát.