Alekszandr Szergejevics Puskin

A természet folyvást gondoskodik az emberi boldogság legfőbb eszközeiről. Figyeld meg, mint nő a gabona, mint fakad a bimbó; haladj ziháló tüdővel az eke mögött; olvass, gondolkodj, szeress, mert ezek a dolgok, amik az embert boldoggá teszik.

S hetenként egyszer láthatom; Csak hogy halljam szavát, bevallom, Szóljak magához, s azután Mind egyre gondoljak csupán, Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Másé!... A földön senki sincsen, Kinek lekötném szívemet. Ezt így rendelte fenn az Isten... Tied szívem, téged szeret!

Várlak: emeld fel árva lelkem, Nézz biztatón, ne adj te mást - Vagy tépd szét ezt az álmodást Kemény szóval. Megérdemeltem.

Minden az enyém! - szólt a vas. Minden az enyém! - mondta az arany. Mindent elveszek! - szólt a vas. Mindent megveszek! - mondta az arany.

Hihet-e hát a szív? Szerethet? Ki nem csal meg s nem ámit el? Ki nézi úgy a szót s a tettet, Hogy mértékünkkel mérlegel? Van-e, ki rágalmat ne szórjon, Ki hozzánk dédelgetve szóljon, Ki véd, ha vétkesek vagyunk, Kit soha meg nem unhatunk? Te, délibábok hajszolója, Ködkép után magad ne vesd, Te csak magad, magad szeresd, Regényem tisztelt olvasója! Méltóbb annál nincs senki sem, És kedvesebb sincs, azt hiszem.

Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betűt sem.

Nem szeret kétszer, aki szeretett: aki üdvözült, nem üdvözül újra!

Szerettem önt, némán, reményvesztetten, Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy - Mély áhítattal, gyöngéden szerettem, Ég adja, hogy más is szeresse így.

Én írok levelet magának - Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemet.

Siet loholva élni, s érezni is siet.

Boldog, ki serlegét fenékig Nem hajtja fel élet-torán, Otthagyja ünnepét korán, Regényét nem forgatja végig, S megválik tőle könnyedén, Mint Anyegintól válok én.

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, Zálog volt erre életem; Az égieknek kell köszönni, Hogy sírig őrzőm vagy nekem...

A földbe hullt mag is kikel, Ha a tavasz reá lehel. Vágytól rég búra vált a kedve, Már rég hevült s ábrándozott, Végzetes italt szomjazott; Fiatal keble rég epedve Hordozta gyötrő vágyait, S várt, várt a lelke... valakit.

Gőgös napóleoni módra Nézünk kétlábú milliókra, Melyek csak eszközök nekünk, S az érzőkön nevetünk.

Csigaként vánszorognak napjaim, És minden óra súlyát külön érzem, Fáraszt, ingerel, őrjít már a kín A visszautasított vágy tüzében.

A szerelemnek édes a sebe. Mi a halál, ha a szerelem adja?

Nélküled: szívemben pokol van, Veled: nagy, néma fájdalom... Ha hallom kopogó cipődet S selyemruhád felém suhog És megszólalsz - állok előtted, S tanácstalan csak bámulok!

Meddő, véletlen ajándék, Élet, mért is kaptalak? Titkos végzet, sanda szándék Kínhalálra szánna csak? Ki volt, aki létre hívott Semmiből, mily orv erő? Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?

Egy megtévesztés, ami hasznunkra van, többet ér sok féligazságnál.

Bár sok teher van néha rajta, Könnyű az élet szekere, S a vén kocsis, az ősz Idő nagy Ügyességgel bánik vele.