Guy de Maupassant

A házasság rám nézve nem kötelék, hanem társas viszony. Tökéletesen szabad akarok lenni, minden cselekedetemben, lépésemben, mozgásomban. Nem tudnám eltűrni sem az ellenőrzést, sem a féltékenységet, sem azt, hogy valaki a viselkedésemet bírálja. Természetesen kötelezném magamat, hogy sohasem kompromittálom annak a férfinak a nevét, akihez feleségül mentem, sohasem teszem gyűlöletessé vagy nevetségessé. A férfinak is köteleznie kellene magát, hogy egyenlő rangú szövetséges társának tekint, nem pedig alárendelt személynek vagy engedelmes és alázatos hitvesnek.

Látod, kislányom, ez a legjobb a világon! A tűz, az otthoni tűz, s körülötte kedveseink. Ez mindennél több!

Vannak emberek, akikre már nem is gondolunk, s egyszerre elénk állnak! Mintha csak látnád és hallanád őket... és ez ijesztő!

Ha megöregszünk, nincs borzalmasabb, mint visszanézni fiatalságunkba!

Minden csak nyomorúság, bánat, szerencsétlenség és halál? Mindenki csal, hazudik, szenvedést és könnyeket hoz? Hol találhatunk valamelyes nyugalmat és örömet? Bizonyára egy másik létben. Amikor a lélek megszabadul a földi megpróbáltatásoktól. A lélek!

Komor az élet az olyan házban, mely üresnek látszik, mert örökre eltűnt belőle valaki, akit annyira megszoktunk, és ha kezünkbe akad a halott valamilyen kedves holmija, mindig friss fájdalommal telnek meg napjaink. Egy-egy emlék érinti minduntalan szívünket s megsebzi.

Üldöz a hangja! Azt hisszük, hogy őt halljuk. Menekülni szeretnénk, bármerre, bárhová, kiszökni ennek a háznak kísértetei közül. De maradni kell, mert mások is vannak, akik maradnak, s ők is szenvednek.

Elérkezik az az idő, amikor el kell válni! Az öregek meg a fiatalok nem szoktak együtt maradni!

Bármilyen ádáz és kemény a sors, lehet-e nem remélni, ha odakint szépen süt a nap?

A rokonszenves vagy ellenszenves, pompás vagy szegényes lakások éppoly vonzók, vendégmarasztalók vagy taszítók lehetnek, mint lakóik. Megpezsdítik vagy ellankasztják a szívet, felélénkítik vagy elbágyasztják a szellemet, felszabadítják a szót az emberben, vagy kedvét szegik a társalgónak, felvidítják vagy lehangolják, valami megmagyarázhatatlan vágyat ébresztenek a vendégben, hogy megüljön vagy elmeneküljön.

A férfiak nem hisznek a magányos nők erényességében - és talán igazuk is van.

- Hogyan szeretheti valaki a művészeket, ha a művészetet nem szereti? (...) - Hát úgy, hogy a művészek többnyire szórakoztatóbbak, mint a gavallérok. - Az igaz, de a hibáik is elviselhetetlenebbek.

Az érzelem, az a mi elemünk, maguk, férfiak, nem sokat értenek hozzá, mert a maguk elméjét elhomályosítja, a mienket pedig megvilágosítja.

Ha egy férfi szeret bennünket, és mi örülünk neki, mert ilyesfajta erőfeszítés csak akkor telik tőlünk, ha érezzük, hogy szeretnek bennünket, és ha az a férfi magasrendű lény, némi fáradsággal elérheti, hogy bármire ráérezzünk, bármit átlássunk, felfogjunk, akármit, mindent, s lassanként, apránként szellemének minden rezdülete visszhangra talál bennünk. Ez aztán többnyire elhalványul, elpárolog, kihuny, mert mi felejtünk, ó, mi felejtünk, ahogy a levegő is elfelejti a kimondott szót. Fogékonyak vagyunk, tanulékonyak, de környezetünk szüntelenül hajlít, befolyásol és változtat bennünket. Ha tudná, hányféle lelkiállapot váltakozik bennem egyre, s mind megannyiféle lénnyé alakít aszerint, hogy milyen az idő, hogy érzem magam, mit olvasok, kivel beszélgetek. Vannak napok, amikor példás családanyalelkem van, pedig nincs is gyerekem, máskor meg, mondhatni, szajhalelkem, pedig nincs is szeretőm.

Mindenki kibírhatatlan (...), csak azok elviselhetők, akik tetszenek nekem, azok is csak azért, mert tetszenek nekem.

Azért szeret az ember, mert egyszer csak találkozik valakivel, akiről úgy érzi, hogy az Isten is neki teremtette, vagy mert az ember szerelemre született? Olykor azt gondolja, hogy a szívnek magának is karja van, gyöngéd, kitárt karja, azzal vonja magához, azzal öleli, szorítja, akit kíván; és az ő szíve nyomorék. Annak csak szeme van.

Hányszor előfordul, hogy kiváló férfiak halálosan beleszeretnek hozzájuk nem méltó lányokba, butákba, hitványakba, olykor még csúnyákba is. Miért? Hogyan? Mi ennek a titka? Akkor hát nem a sorsszerű találkozás sodorja bele válságos pillanataikba az emberi lényeket, valami csírát hordoz magában az ember, amely egyszer csak megfogamzik.

A híres emberek hibái gyakran nagyobbak az erényeiknél, hogy a tehetség éppoly különleges adottság, mint a jó szem és a jó gyomor, csak a dolgozószobában hasznosítható, minden egyébtől független adottság, semmi köze a kellemes egyéni tulajdonságoknak ahhoz a vonzó együtteséhez, amely meleg emberi kapcsolatokat teremt.

Az a szerelem, hogy akit szeretünk, annak minden tulajdonsága kivételes vonzóerőt sugároz ránk, hogy másnak, különbnek látjuk mindenkinél, feje körül azzal a dicsfénnyel, amivel választottait veszi körül a szív, vagy pedig az is szerelem, ha valaki nagyon tetszik, annyira tetszik, hogy már szinte meg se tudunk lenni nélküle?

A nő csak két dologért van, két dologért jött a világra, csak az a kettő bontakoztathatja ki igazi, nagy, csodálatos tulajdonságainak virágát: egyik a szerelem, másik a gyerek.

Abban az időben, amikor a regényíró és költő rajongó, ábrándozó nőket teremtett (...), maguk a nők is keresték, és úgy vélték, meg is találták az életben a mását annak, amit szívük olvasmányaikban megsejtett. Manapság maguk azon vannak, hogy minél gondosabban elkerüljék a csábító, költői külsőségeket, és csak a díszefosztott valót mutassák. Mert, barátom, ha több a szerelem a könyvekben, több a szerelem az életben. Régen eszményeket alkottak, és a nők hittek a kitalálásaikban. Ma már csak a szigorú valót idézik, s a maguk példájára a nők csak a földön járó hétköznapiságban hisznek.

Érzelmileg mindig is túl óvatosan járt a világban. Túl vékony volt a lelke bőre. Azért is él ilyen elszigetelten, fél a kapcsolatoktól és a horzsolásoktól. Rosszul teszi, mert ezek a horzsolások többnyire abból adódnak, hogy nem fogadjuk el, nem tudjuk elviselni a természetünktől nagyon különböző természetet. Tudta ezt, gyakran megfigyelte; de a maga egyénisége sajátságos sugárzását se tudta megváltoztatni.

Emésztő, igen, mindig emésztő, még ha boldog is, mert a Nő utáni vágyat, amit magunkban hordozunk, még a legmeghittebb percek se elégíthetik ki sohasem.

Kétféle szerelmes férfi van a világon: az egyik úgy kívánja szerelmét, mint az őrült, de diadala másnapján alábbhagy a lobogása, a másikat béklyóba veri és rabul ejti a birtoklás: a testi szerelem, összevegyülve azzal az anyagtalan és szóval nem mondható vágyakozással, amit a férfiszív sugároz olykor egy nő felé, az igazi és emésztő szerelem szolgaságába taszítja.

Amit szeret az ember, aminek örül, ami vonzza, afelé siet; de ami nemigen csábítja, ahhoz mindig túl hamar elérkezik, és nincs az az ürügy, amit meg ne ragadna, hogy lassítson, hogy meg-megálljon, hogy késleltesse azt a valamiképpen kellemetlen percet.

Maga is egyre többet adott neki magából, a gondolataiból, legbensőbb énjéből, bizalmas vallomásokban, amit éppoly édes adni, mint kapni. Oldottabbnak érezte magát vele, őszintébb volt, leplezetlenebb, bizalmasabb, mint másokhoz, és ezért még jobban szerette. És azt is érezte - és ez az érzés nagyon értékes a nőknek -, hogy csakugyan ad, hogy valakire úgy rábízza mindenét, amije csak van, ahogy még soha senkire.

Az ékesszólás fortélyaiban, a mesterségbeli fogásokban járatos férfi, aki az élet minden dolgában hozzászokott a tollforgatáshoz, személytelen - hivatalos vagy irodalmi - írásaiban gyakran leplezheti valódi énjét. De a nő többnyire azért ír, hogy önmagáról beszéljen, és minden szavába beletesz egy kicsit saját magából. Nem ért a stílus fortélyaihoz, mesterkéletlen kifejezéseivel gyanútlanul kiszolgáltatja magát. Híres nők levelezésére, emlékirataira gondolt, amiket olvasott. Milyen pontosan megmutatják magukat az írásaikban, a finomkodók, a szellemesek, az érzelmesek!

A nő nem munkálja meg tudatosan, amit ír: az érzés löki agyába a szavakat, nem a szótárakból keresi elő. Ha nagyon erős benne az érzés, természet adta változékony őszinteségében könnyedén, keresetlenül, nagyon pontosan fejezi ki.

Maga azt kiáltja nekem: "Legyen olyan, mint én; gondoljon, érezzen, beszéljen úgy, mint én." De én nem tudok, kedves. Én olyan vagyok, amilyen vagyok. Olyannak kell elfogadni, amilyennek az Isten teremtett, mert magának is úgy adtam magam, amit én nem bántam meg, nem is akarom visszavenni magamat, mert maga a legdrágább nekem minden emberi lény közül, akit ismerek.

Ó, milyen furcsa, ahogy a szerelemről gondolkozik, és ahogy beszél róla. Én az vagyok magának, akit sokszor csakugyan ott szeret tudni maga mellett... egy széken. De maga nekem az egész világ; én nem tudok másról, csak magáról, nem fogok fel mást, csak magát, nincs szükségem másra, csak magára.