Quintus Horatius Flaccus

Sohasem lehet hűséges szeretőd férfi, ki ajkadat durván marja.

Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap: élvezd, míg teheted; holnapokat (...), ne várj.

Balga reményt tilt az irigy idő hosszan szőni.

Ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked mit szántak, mi jövőt isteneink.

Hozd ide kétfülű kancsódat és tölts bőkezűbben, óh (...), a legjavából! A többit bízd rá, bízd az egekre!

Porba tiporja a sárga halál a póri putrit éppúgy, mint a királyok tornyát. Óh, barátom, a kis idő, amit élsz, szárnyát szegi nagy reményeidnek!

Űzd vasvillával, de a természet bejön újra, lopva oson, de bejön, finnyásságod kinevetve.

Olyant, aki úgy érezze, hogy élte boldog, s eltöltvén idejét úgy menjen el innen, mint eltelt vendég, oly ritkán lel csak az ember.

Az ember, mert fösvény, a saját sorsát csak szidja, dicsérvén minden mást; sorvad, ha a más kecskéje dagadtabb tőggyel jár, és nem veti össze sorát a szegények nagy seregével.