Quintus Horatius Flaccus

Minden siker azé, aki a kellemest összeköti a hasznossal.

Látod mely rövid mulandó ez világ. Elmúlik higyjed mint szinte az virág, Mert nincsen benne állandóság, Folyása néki állhatatlanság.

Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és légy szilárd; viszont, okosan, magad vond össze, hogyha kedvez a szél, túlontúl büszke vitorlád.

Légy bölcs, élvezd a mámort. A remény ritkán igazmondó barát. Beszéd az idő léha tékozlása. Ma élj! Ki tudja, eljön-e a holnap?

Míg én voltam a kedvesed s felfénylő nyakadat még nem ölelte más ifjú, míg veled éltem én, nálam jobban a dús perzsa király sem élt.

Színem változik, arcomon méreg sáppad, a hű értelem elhagyott, titkon könnyezem is, tudom; lassú tűz, szerelem kínoz, elégek én.

Százszor boldogok, akiket sértetlen kötelék, jó szerelem fon át; s nem választja el őket únt pörpatvar, se szeszély, semmi, csak a halál.

Aki sokat epekedik, sokat nélkülöz.

Hibáját kerülendő, az ostoba ember az ellenkezőjét cselekszi.

Úgy élj, hogy emlékezz, hogy milyen rövid az életed!

Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre, fákra a zöld haj, a lomb; újul a föld szine, és békén megapadva özönlik partjai közt a folyó.

Mint a futó évvel lombját kicseréli az erdő, s hull az öregje, a vén szó éppígy hal ki, de ifjú- módra virágzik a nemrégen született, s csupa élet.

Ki csak annyicskát vár, mint szükséges, iszaptól nem zavaros vize, hogyha merít, s a habokba se fullad.

A legtöbb ember, kapzsi reménye megejtvén, így szól: "Ez sem elég! Ki-ki annyi, amennyije van." Mit van tennünk vele? Hagyd, éljen nyomorultul, amíg csak úgy tetszik neki.

Vajúdnak a hegyek, s nevetséges egér születik.

Akkor szólsz helyesen, ha a közkeletű szavak újként hatnak ügyes módon kapcsolva.

Gyűlöl a szomszéd, és ki csak ismer, mind, fiú és lány. Tán csoda, míg a szívednek előbbrevaló a vagyon, ha másnak utolsó gondja szeretni, ki rá sose szolgálsz?

Aki erős, aki mer, ne szepegjen az asszonyi módra.

Bármelyik órádat széppé alakítja az isten, élvezd hálásan, s mi ma jólesik, el ne halasszad, hadd mondhassad, a vég bármerre találna reád, hogy jól éltél.

Aki záporban Capuából Róma felé tart sáros úton, mégsem kívánja lakásul a kocsmát, s átfázott ember sem véli: csupán a kemence és a meleg fürdő ád boldogságot örökre.

Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt tovaűzi a tűnő nyár, s ha az almahozó ősz kiteríti gyümölcsei kincsét, újra betoppan lomha ködével a tél. Csakhogy az ég kárát folyton kijavítja a gyors hold; míg ha te buksz oda, hol régi halottak, apák, dús hősök várnak, örökre por leszel és üres árny.

Hogyha elér a halál, s megmértek az isteni bíró mérlege és szavai, nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza- hozzon a földre.

Ki sok vagyonnal bír, sose azt nevezd boldognak; inkább illik e büszke szó a férfihoz, ki isteneknek szép adományait éli bölcsen, nehéz szegénység terhe alatt megáll, a bűn ijesztvén csak s nem a földi vég, s pillája sem rezdül, ha meghal drága barátaiért s honáért.

Szabj a vagyonszerzésbe határt! S ahogyan vagyonod nő, egyre kevésbé félj a szegénységtől, sose gürcölj már, amikor megvan, mire csak vágytál.

Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!

Mit összevettél, mindened itt hagyod, vízmosta villád, házadat, erdeid: itt hagyod! és a kincshalomnak örökösöd veszi majd a hasznát! Mindegy, ki vagy, hogy gazdag-e, ősi sarj vagy legutolsó koldus az ég alatt, Orcus egyformán szedi, senkin nem könyörülve, a martalékát.

Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád, lelked nyugalmát, és ne örülj nagyon, ha mámoros szerencse szédít, mert a halál fia vagy, barátom, akár bánatban telt el az életed, akár ünnep volt néha.

Bölcs eszme nélkül bármily erő ledől.

Nem válogat a halál: urnája egy esélyre rázza a nagyok és kicsinyek nevét.

Segíts, Apollo, boldogan élni fel, amit szereztem, s add, hogy öregkorom ne lenne rút, s maradna elmém ép, s a dal ajkamon el ne halna.