Weöres Sándor

A Föld, hol az élet terem, a mindent elnyelő sírverem.

Mert ami egyszer végbement azon nem másít semmi rend, se Isten, se az ördögök: mulónak látszik és örök.

Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem.

Ki minek gondol, az vagyok annak... Mért gondolsz különc rokontalannak? Jelet látsz gyűlni a homlokomra: Te vagy magad, ki e jelet vonja. S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, Mert fénye-árnya terád sugárzik. Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Mit málló kőre nem bízol, mintázd meg levegőből.

Minden nagyság kicsiség is, mert van még nagyobb, vagy ha nincs, lehet.

Úgy el-aléltattál, most sebzetten élek, Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek.

Keverd a szíved napsugár közé, készíts belőle lángvirágot s aki a földön mellén viseli és hevét kibírja, Ő a párod.

Suttog a fenyves, zöld erdő, Télapó is már eljő. Csendül a fürge száncsengő, Véget ér az esztendő.

Mindig Ámor karjában égek, A Lélek és a Szerelem Külön nem váltható sohasem.

Legtöbb mai ember az érzelgős regények módjára nézi a világot: amerre vágyai terelik és akik e vágyakat segítik, azok a jók; vágyainak gátlói a rosszak.

Hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had hazátlan csörtet villámtűz elől; és kunyhóm összedől, ha benne otthonod meg nem találtad.

Ülök a titok tengere szélén és lábam belelógatom.

Mindegy, hogy képességeid mekkorák: fő, hogy a tőled telhető legjobbat formáld belőlük és általuk.

Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja rejtekhelyedet.

Az ember az egyetlen, aki önmagában az egyéni és feltételes dolgok alá, a közös és feltétlen létezésig ás: lelke van.

A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet.

Szívedet kis mécsnek véltem, mely egy légynek is örül - most érzem csak, vaksötétben, hogy lángerdő vett körül. Fázom, nincs egy langy lehellet, minden puszta, pőre, holt. Most, hogy elfogy a szerelmed, most tudom csak: mennyi volt.

Ha minket földbe letesznek, ott is majd téged szeretlek, őszi záporral mosdatlak, vadszőlő-lombbal csókollak.

Majd ha nyárfa-testben élek, rezgő lombbal hintelek, majd ha árny leszek, kísérlek, ha koporsó, rejtelek, ha tűz leszek, melengetlek, ha fény leszek, áldalak, ember vagyok és szeretlek, minek is bántottalak?

Mi (...) a művészet? - Ez a mértéktelenül szabad valami, amelynek egyetlen feltétlen kötöttsége sincs, de határtalan szabadságában akármilyen kötöttséget elbír? Szépséggé-rögzített emberi megnyilvánulás.

Nől a dér, álom jár, hó kering az ág közt. Karácsonynak ünnepe lépeget a fák közt.

Sötét a perc. Még sötétebb a bú a percbe zárva, akár bogár a borostyánba.

Bolond dolog a holnapot várni, élj kívül az időn, amennyire lehet.

Az ember akkor lesz ember, ha átvilágítja mélyéig önmagát, s a benső világosságból környezetére sugarat bocsát.

Jó lenne a sorsot félrevetni, álmod pelyhén újra megszületni. Ha álmodban újra élni tudnék, kicsit sírnék, hogy csicsígass, kicsit rínék, hogy babusgass, aztán csöndben megint elaludnék.

Unom már minden részemet, a gyomromat, a fejemet. Egy nap a tükörből talán idegen arc fog nézni rám.

Én szegény bolond, mit vesződöm itt veled? Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más...

Amíg sorvadsz a vágytól: nem lesz tiéd a rózsa. Végy példát a rigóról, vígan lármáz a lomb közt: "Dalommal költekeztem, harmattal részegedtem, jóllaktam hűs fügével: tudnál-e nem szeretni?"

Legyen tiéd, ha kell, az imádott szerencse, de engem őrizzen tetteimnek bilincse, hagyjon a véletlen a mézben vagy a sárban, magam-varrta sorsot hordjon mindég vállam.