Weöres Sándor

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam. Elalszom: holnap megint más leszek. De élve, holtan, utcán, kriptaboltban én emlékezem és én feledek.

Minden csak önmagának talmi képe, hisz elmállik, emléke sem marad; de nézz a mult dermedt jégtengerébe: ott megrögződött minden mozdulat.

Életed: tarka pergő kép a leplen, a főszemély is, a néző is te vagy; a lámpa kigyúl, a kép tovalebben, hogy fényben felocsúdj, vagy felriadj.

A múlt a jelen alakja; a jövő a jelen illata.

Tetteid medre: életed.

Szép szemeidtől vérzik az ég, sok sebe csillagos ösvény. Egy hajfürtöd nékem elég: sok sebemet bekötözném.

Saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála. Ó, könnyű neked, elbírod nélkülem a sírt, de bírjam, nélküled, az életet?

Aki még nem kíváncsi: tudatlan, Aki már nem kíváncsi: bölcs.

Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz s mindig hű vagy önmagadhoz, mást akarva sem tehetsz. Akármit téssz, akármint téssz, azt teszed, mit legjobbnak vélsz - mi a jóság, ha nem ez?

A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel, a lomb sugárban ázik, csak szíved alszik el.

Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak, hogy adnak, s úgy adnak, hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, haragjuk szerelem.

Várlak a déli sugárban Várlak az éji sötétben Várlak a télben, a nyárban Várlak a földön, az égen.

Más a képzelet, és más a képzelődés, ahogy más a beszéd, és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.

Szeretem ernyős szemedet, etető puha kezedet, mellém simuló testedet, csókolnám minden részedet.

A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kisértet. A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfoghatod; a férfié: minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain.

Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Az esemény jön és elsuhan s az emléknek száz ideje van.

Szégyelld az elfogadott sok tarka semmit és csak a semminek látszó megfoghatatlannak örülj.

Ha tettet elmulaszt valaki láthatatlanul ott van az a másik aki megteszi.

Kínok árnyékaiból szólok hozzád, Istenem. Kín mar, sújt, temet, józan eszemet vak veszélyben, láncos mélyben ne hagyd elveszítenem.

Azért szánom én a mai embert, mert a szíve nem bír megöregedni.

A barátság nálam nem vallomásokban és lelkendezésekben, csak a bizalmasság csöndjében szokott nyilvánulni.

A kincset az idő nem őrzi - nem: szétrágja, mint a kócjankót a gyermek. A kincsek másként élnek, jeltelen: a lélek belső templomán szögellnek, mint ezer pillér, kos-szarv és perem. A halhatatlan mű időtelen.

Szép a való! szebb, mint minden mese, kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.

A jó vers élőlény, akár az alma, ha ránézek, csillogva visszanéz, mást mond az éhesnek s a jóllakottnak és más a fán, a tálon és a szájban, végső tartalma, vagy formája nincs is, csak él és éltet.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét.

A boldogság útszéli szemét, szedhet eleget, ki lenyújtja kezét, az érlelő kínt kell megérdemelni.

Isten vendége vagy e világon! mért nem hagyod, hogy a házigazda minden termét sorra nyitogassa, minden kincsét rendre megmutassa?

Dicsőségedet és halhatatlanságodat ne embertársaidtól reméld, mert benned van, vagy benned nincsen.