Michel Eyquem de Montaigne (Saint-Michel-de-Montaigne, Dordogne (megye), 1533. február 28. – Saint-Michel-de-Montaigne, 1592. szeptember 13.) francia esszéíró, filozófus.
Tanulmányozni, ízlelni, megélni kell az életet és adományait - sokáig forgatni a szájunkban, hogy méltóképpen adhassunk hálát annak, akitől adományul kaptuk. A legtöbben az örömöket úgy élvezik, mint az alvás pihentető érzését: öntudatlanul. Amikor valami jót érzek, nem csupán a fölét szedem le, a gyökeréig ások, mert édes az élet, édes annak a sors, aki megáll élvezni édességét.
Az elbizakodottság természetes és eredendő betegségünk. (...) [Az ember] ugyanezzel a hiú képzelgéssel tolakszik Isten mellé, tulajdonít isteni állapotot, különíti és választja el önmagát a teremtmények sokaságától, szab osztályt testvéreinek és társainak, az állatoknak, és tulajdonít nekik annyi képességet és erőt, amennyit jónak lát.
A természet anyai módon úgy intézte, hogy minden cselekvés, amit a szükségünk miatt ránk parancsolt, egyúttal gyönyörűséges is legyen, és nemcsak az értelmet adta hozzá ösztönzőül, hanem a vágyat is: igazságtalanság elferdíteni a törvényeit.
Isten kegyelmes azokhoz, akiktől apránként vonja el az életet; ebben van az öregség egyetlen jótéteménye. Annál kevésbé lesz teljes és kínos az utolsó halál; már csak egy fél vagy negyed embert fog megölni.
Az értelemnek annyi arca van, hogy nehéz választanod, melyikhez csatlakozz. Így vagy a tapasztalattal is. A tényekből sohasem szűrhetsz elég bizonyosságot, mert a tények sohasem egyformák. A dolgok tarka szőttesének legfőbb törvénye: a különbözés meg a sokféleség.
A világ legtöbb regulája megköveteli, hogy mondjunk le önmagunkról s álljunk ki a placcra, szolgáljuk a közt. Az emberek érdemüknek tartják, hogy eltérítnek önmagunktól, hiszen természetes hajlamból állítólag amúgy is túlságosan ragaszkodunk becses személyünkhöz; és ügyük védelmére minden érvet felvonultatnak. De hát ez vajon az első eset, hogy a bölcsek nem olyanoknak tüntetik fel a dolgokat, amilyenek, hanem a hasznukat mérlegelik?
Senki nem osztogatja ingyen a pénzét - mindenki vígan osztogatja idejét, életét; semmit nem pocsékolunk úgy, mint ezeket, holott ilyesmiben lenne hasznos-dicséretes dolog a fukarság.
Kézzel-lábbal kapálózom az olyan teendők ellen, melyek önmagamtól vonnak el és másegyébhez láncolnak. Kölcsönözzük oda magunkat, ha kell: de csak önmagunknak adjuk magunkat.
Az utazás kitűnő tapasztalás. Elménk szakadatlanul gyakorolja az ismeretlen és új dolgok fölfogását; és nincs jobb iskolája a csiszolt életnek, mint ha sok más létforma, hangulat és szokás képét idézzük s a természet ábráinak sokféleségét kóstolgatjuk.
A világ ostoba hozzá, hogy meggyógyítsa magát: oly türelmetlenül sziszeg, ha szorítja a csizma, hogy csak egy gondja van - minél előbb lerúgni; már azzal nem törődik, milyen áron.
Túl sokra becsüljük a nagyságot, mint ahogy túl sokra taksáljuk azok elszántságát is, akikről tudjuk vagy hallottuk, hogy megvetik vagy önként mondtak le róla; ugyanis lényegét tekintve a nagyság nem olyan egyértelműen kényelmes állapot, hogy ha valaki elutasítja, csodájára járjunk.
Abban van ráció, ha azt mondják, hogy a test ne kövesse vágyait a lélek kárára; ám miért volna kevésbé ráció, hogy a lélek ne kövesse vágyait a test kárára?
Ha írok, lemondok a könyvek társaságáról és emlékéről, mert attól tartok, hogy szétfeszítik egyéni formámat; az igazat szólva, attól való félelmemben is, hogy a jó írók reám nehezednek s merszemet veszik. Szívesen idézem ama festő példáját, aki elpackázván egy képét, mely kakasokat ábrázolt, megtiltotta a szolgáinak, hogy ezentúl eleven kakast hozzanak a műtermébe.
Gyűlölöm a morcos és kókadt kedélyű embereket, akik elsiklanak az élet örömei fölött, s belegubancolódnak minden bajba, szinte legelnek rajta, mint a legyek; kik sima felületen nem bírnak megkapaszkodni, tehát a bütykös és gyalulatlan pontokra szállnak; vagy mint a pióca, mely csak rossz vért szív.
Minden vagyonom testi gyermekeimé: el nem idegeníthető örökségük. Amit nekik hagyok - többé nem az enyém. Amit ők tapasztalnak - már nem én tanulom. Amit ők szeretnek - én esetleg messze lökném magamtól. Én talán bölcsebb vagyok - meglehet. De ők gazdagabbak.
Képzeletünk szereti a felnagyítást. Jómagam életem java részében makkegészséges voltam; szinte kicsattantam az életerőtől s ficánkoltam, mint a csikó. Ebben a virágos, ünnepi állapotban szörnyen viszolyogtam minden betegségtől; mikor aztán megbetegedtem, tüskéjét nem is éreztem oly nagyon szúrósnak, s félelmem szinte rémlátásnak tűnt. Nap mint nap tapasztaltam: ha szobámban pattog a kandalló tüze s odakint viharos éjszaka zúg, szánakozva gondolok azokra, akik a szabadban küszködnek; de ha magam is kívül rekedtem, szinte nem is kívánkozom tető alá.
Gyakorlattal és tapasztalattal védekezhetünk fájdalom, gyalázat, nyomor és más balesetek ellen; de a halált csak egyszer gyakoroljuk, s mindnyájan tanoncok vagyunk színe előtt.
