Michel de Montaigne

Ha rám hallgatsz, mindig arra gondolsz majd, hogy keveseknek sikerült túlélni a te életkorodat; s hogy eddig élhettél, azt jelen­ti, hogy előnyt szereztél fölöttük. Rég átlép­ted már a szokványos korhatárt, becsüld hát meg további életedet, s ne fűtsön a remény, hogy a következő éveken is átlábolsz. A halálnak annyi lehetősége nyílik meg nap nap után: körülöttük csetlik-botlik a világ. Sorsod meglepő kegye tartott életben eddig is: nem tarthat sokáig.

A jó házasság kilöki magából a szerelem anyagát, s a barátság életformáját keresi. Gyöngéd társulás ez egy életre; kitartás és bizalom, érdekközösség, hasznos teendők, kölcsönös kötelességek bonyolult szövedéke.

A szerelmi házasságok gyorsan romlanak. A házasságot megbízhatóbb és teherbíróbb alapra kell építeni, mint a szerelem.

Mit vétett a nemzés oly természetes, oly szükséges, oly igaz művelete, hogy pironkodás nélkül nem merünk róla beszélni s komoly és rendes beszélgetéseinkből kizár­juk? Nosza, vígan kiejtjük e szavakat: ölni, lopni, árulni; erről meg csak a fogunk közt merünk sziszegni.

A könyv számos kellemes meglepetést tar­togat annak, aki tud válogatni. Csakhogy nincsen öröm - üröm nélkül. Mint a többi élvezetnek, ennek is megvannak a (nagyon is bántó) hátulütői: a lélek erőre kap ál­tala; ám ezalatt a test (...) tétlen marad, senyved, szomorkodik.

Fiatalkoromban azért tanultam, hogy kérkedjem a tudásommal; később - hogy bölcsebb emberré váljak; jelenleg puszta kedvtelésből; és sose valami haszo­nért.

Se békében, se háborúban nem kelek útra könyvek nélkül.

A szerelemben, ahol oly nagy szerepe van a látásnak, tapintásnak, a szellem bájai nélkül még csak megyünk valamire, de a testi bá­jak nélkül bizony semmire.

Nincs annál sem nehezebb, sem könnyebb foglalatosság, mint mikor az ember kedve szerint eljátszadozhat gondolataival.

Önmagának nem jó barátja, még kevésbé ura, hanem rabszolgá­ja - aki mindig következetes s oly ma­kacsul ragaszkodik kiszabott útjához, hogy nem lehet eltéríteni, nem lehet ama bizonyos kerékvágásból kizökkenteni.

A leghajlékonyabb, leg­színesebb egyéniség mindig a legszebb.

A nevelés segíti és fejleszti természetes hajlamainkat, de meg nem változtatja s meg nem semmisíti soha.

Egy vakme­rő bűnöző érezheti magát biztonságban. De sohasem érezheti a megelégedettség és a kielégülés felhőtlen örömét.

Nincs olyan jóság, ami ne tenné önelégültté a lelket.

A bűn felsebzi a lelket, mint kelés a tes­tet; és éppúgy véres lesz, ha meghorzsolják. Mert az értelem lefegyverzi ugyan a szomo­rúságot, a bánatot, de a megbánás máshon­nan fakad, s minél mélyebbről tör fel, annál szétáradóbb; ahogy a lázas hidegrázástól is jobban vacogunk, mint a téli hidegtől.

Az erkölcsi szabályok éppúgy kötelezik a közönséges halandót, mint díszes palástjában az ural­kodót.

Hány embernek akkor jön meg a hangja, amikor már örökre el kellene hall­gatnia!

Mindennapos jelenség, hogy a jó szándék, ha nyakló nélkül érvényesül, fölötte gyá­szos következményekkel jár.

Minden erény talpköve: szeressük az igaz­ságot önmagáért. Álnok ember, aki csak ak­kor mond igazat, ha reákényszerítik, vagy ha az igazmondásnak hasznát látja; de nyomban hazudik, ha kicsi a kockázat s nem csíphetik rajta.

A szépség ősi kapocs az emberi érintkezésben; mindenkit összebékít, s aligha van oly barbár s mogorva ember, akit kelleme meg ne ejtene.

Aki csak azért tesz jót, mert mások meg­tudják, s ha megtudták, neki nagyobb be­csülete lesz; akinek egyetlen gondja s fel­tétele, hogy jótét-erénye a köz szájára ke­rüljön: az ilyen embertől soha szolgálatot ne várjunk.

Aki az egyik oldal felől védtelen, az minden oldalról az.

Egy nemes ne színleljen védekezést, ha úgysem tud védekezni.

Olyan időben, mikor az igazság halott, min­den bátor cselekedetre ráfogják, hogy becsü­letes.

Mindenen a változékonyság törvénye az úr. Az értelem hiába keres állandóságot, mindig csak csalódik, mert nincs állandó, nincs maradandó: minden csak keletkezik, de semmi sem létezik, s minden már haldok­lik, még mielőtt megszületett volna...

Végeredményben semmi állandó nin­csen, sem bennünk, sem a dolgokban; s mi és ítéleteink és minden halandó dolog fo­lyik és hullámzik szakadatlanul; így azután semmi bizonyosat nem tudunk, nem tudha­tunk, lévén hogy ítélő és megítélt állandó változásban és forgandóságban van.

Gyakori szórako­zásom, hogy az enyémmel merőben ellen­kező vélemény igazát fogadom el: ilyenkor a képzeletem úgy ráfonódik, mint az inda, s eredeti nézetem értelmét többé nem le­lem.

Ami az egyik órában él­vezet, a másik órában nyűg.

Mily sokféleképp ítéljük meg a dol­gokat! Hányszor változik az elképzelésünk! Amit ma hiszek, azt minden képzelőerőm­mel hiszem; minden csápommal és karom­mal megragadom... Nyakig benne vagyok, testestül-lelkestül; de nem egyszer, hanem százszor, ezerszer s naponta megint más után kapok, s megint csak eleresztem.

Aki tudásra akar szert tenni, ott halásszon, ahol az megbúvik.