Michel de Montaigne

Jobban szeretem a múzsák ölelgetéséből világra jött gyermekei­met, mint a feleségem öléből valókat.

Gyermekeinket igen egyszerű okból sze­retjük: mi nemzettük őket, második énünket látjuk bennük. Bár vannak sokkal nemesebb és figyelemreméltóbb szülötteink is: lelkünk gyermekei, szellemi mivoltunk, tudásunk, énünk nemesebb felének teremtményei. Ezek a mieink igazán: apjuk és szülőanyjuk va­gyunk egy személyben. Drágábban fizettünk érettük, de több örömöt is hoznak majd, ha valóban érdemes ivadékaink. A testünkből fakadt gyermekek érdeméhez kevéske kö­zünk van; alig több, mint az életre hozásuk­hoz. De amazoknak minden baja és jutalma a miénk. Azok tükröznek valójában - nem emezek.

Minden nap minden órájában beszélünk olyant, amit több joggal mondhatnánk el magunkról, ha figyelmünket befelé fordíta­nánk. Sok ember így lesz önmagának ellen­sége, mivel vakmerőén s olyan fegyverekkel támadja ellenfelét, amiket az könnyűszer­rel visszafordít...

Ha más gondjairól hallok, nem érint különösebben. Inkább ma­gamba nézve kérdem, vajon nincs-e hason­ló gondom nekem is? Más baja figyelmez­tetés énnekem. Mással esett meg? - Engem késztet rá, hogy jobban ügyeljek.

Öregségünknek óriási előnye a közöny. Semmi sem érint már túlságosan, és csak legyintünk, ha becsaptak minket.

Az asszonyoknak eleme a férjükkel való ellenkezés. Ha csak egy lehetőségük van erre, két kézzel kapnak rajta. Egyszer is megkövetjük őket? Máris kiderítik, hogy mindenben nekik van igazuk.

Jót tettél? Szép és nemes dolog. Más tett jót veled? Hasznos dolog. A hasznos pedig nem olyan szeretetre méltó, mint a szép és nemes.

A fájdalomnak idő kell, a halál pedig lerohan bennünket; min­den jel arra vall, hogy semmit sem érzünk. Csak a közelgése félelmetes.

Van abban valami, hogy az alvás édestestvére a halálnak. Mily könnyen há­nyattunk ébrenlétből álomba! Mily könnyel­műen búcsúzunk fénytől és öntudattól!

Vannak bűnök, me­lyekben (hogy úgy mondjam) néminemű lelki nagyság rejlik: elmeél, szorgalom, bátorság, óvatosság, ügyesség és finesz kell az elkövetésükhöz.

Köznapi magatartásunkat vágyaink szi­matja irányítja, jobbra, balra, föl, alá, asze­rint, hogy az alkalom szele honnan fú; csak a megkívánás pillanatában tudjuk, hogy mit akarunk, s oly változékonyak vagyunk, mint az a bizonyos állat, amely környezetének színéhez alkalmazkodik. Hol elhatározunk valamit, hol elejtjük; máskor meg vissza­pártolunk hozzá: csupa ingadozás, követke­zetlenség. Nem megyünk, hanem sodródunk, mint amit visz a víz: olykor szelíden, olykor vadul, aszerint, hogy az ár haragos-e vagy csöndes.

Legnehezebb következetesnek len­nünk, legkönnyebb következetlennek.

Néha a test öregszik meg előbb - néha a lélek.

Nem szívesen hívom tiszteletnek az alatt­való kötelező érzeményét. Hiszen nem én­nekem, hanem rangomnak adózik vele.

Nincs terhesebb és unalmasabb dolog a mérhetetlen jólétnél.

Az állandó vi­galom elveszi a dolgok ízét, megfoszt az igazi örömtől. Ha minden szomjad egyszeribe kioltanád, nem örülnél többé az italnak. Te nevetsz a bűvészek tréfáin: nekik az robot csupán.

Ne hidd, hogy a parancsolás olyan egyszerű dolog, ha jól is­mered az emberi ítélet tétovaságát s az új és kétséges ügyekben való döntés nehézsé­gét.

Bizony, csöppet sem könnyű tudomány az uralkodás másokon, amikor az önuralom is annyi gondot s bajt okoz.

Lehet akármennyi kincsed, nem ér sem­mit, ha használni nem tudod. Nem a birtok­lás, hanem birtokunk élvezete boldogít ben­nünket.

Ahogy a ko­médiások egyik percben császári vagy her­cegi maszkot öltenek, a másikban pedig már szolgák vagy szánandó teherhordók, az előírt szerep szerint, a császárral is éppen így áll a dolog. Nyilvános pompája elkáp­ráztat, de a függöny hasadékán át figyelve, igen közönséges ember őkelme is; néha még közönségesebb, mint legutolsó alattvalója.

Ha az embert tesszük a mérleg serpenyő­jére, nem furcsa-e, hogy ő az egyetlen, akit nem saját mértékével becsülünk fel? A lo­vat erejéért és kitartásáért, de sohasem hámja szépségéért dicsérik. Az agarat gyor­saságáért és nem nyakörvéért vagy szíjá­ért, a madarat szárnyáért és nem csengői­ért. Vajon miért nem becsüljük az embert egyedüli tulajdonáért? Miért csak a kocsi­jáért, fényes palotájáért, hiteléért, jövedel­me nagyságáért, amikor mindez csupán olyan dolog, amely körülveszi és nem lelke tartalmát mutatja?

Akár gazdálkodással, akár vadászattal, könyvolvasással vagy egyéb foglalatossággal töltjük az időnket, sajtoljunk ki belőle min­den csepp örömöt, de egy lépést se tegyünk tovább, ha üröm kezdi keseríteni a szájunk ízét.

Ha a fejfájás a részegség előtt elő­venne, bezzeg őrizkednénk a túl sok ivástól. De az élvezet, hogy minket becsapjon, mindig elöl nyargal, s eltakarja - követ­kezéseit.

Ki ne adná oda szívesen az egészségét, nyugalmát, sőt életét - cseré­ben némi hírnévért, dicsőségért, ezért a leghitványabb, leghiábavalóbb és leghami­sabb váltópénzünkért?

Mit gondolsz, hogy akit felfelé látsz kapaszkodni ama ostromolt várfal omladé­kain, dühödten és magánkívül, kitéve annyi muskéta találatának; vagy az a másik, akinek az arca csupa sebhely, ő maga meg halálosan kimerült és viaszsárga az éhségtől, de eltökélte, hogy inkább megdöglik, sem­hogy a kapukat kinyissa...: nos, mit gon­dolsz, ezek önmagukért hullatják a vérüket? Ugyan! Olyan valakiért viszik vásárra a bőrüket, akit talán sohasem láttak, s aki eközben elmerül a tétlenségben, élvezetek­ben, s nem is törődik a szegény ördögök áldozatával.

Egy a célja a magánynak - vélem én: hogy nyugodtan és tetszésünk szerint él­jünk.

Más a barátság és más a nők iránt érzett vonzódásunk, bár mindkettő szabad válasz­tásból jő. A szerelem tüze, megvallom, he­vesebb, égetőbb és maróbb; ámde kalandos és röpke tűz ez, hullámzó és csapodár; a láz tüze, mely emelkedik és esik s csak a subánk csücskénél tart. A barátság melege omló, mérsékelt és egyenletesen meleg; ál­landó, édes és olvatag hőmérséklet, nem for­róság és nem fojtogat.

Ha azt akarjuk, hogy a gyermek féljen a fenyítés­től, megszégyenítéstől, ne szoktassuk hozzá!

A hallgatás s a szerénység főbenjáró dísze a társalgásnak.

A gyermek szok­jék hozzá a kimerítő gyakorlatok elviselésé­hez, hogy alkalmasint tudjon elviselni láb­törést, kólikát, égési sebet, börtönt vagy akár kínvallatást. Olyan időket élünk, hogy ez utóbbi egyaránt leselkedik jókra és gonoszok­ra, amint nap nap után tapasztaljuk.