Paulo Coelho

Mindenki, aki elvesztett már valamit, amiről azt hitte, hogy örökre az övé, végül rádöbben, hogy semmit nem birtokolhat igazán.

Akár kanyargós, akár egyenes úton haladunk, akár a legmagasabb hegy tetejére, akár a tenger mélyére megyünk, mindig bíznunk kell a kézben, amely vezet.

A szerelem a másik emberben való hit, és az arcát mindig homály kell, hogy fedje. Minden pillanatot érzéssel kell megélnünk, mert ha megfejteni és megérteni próbáljuk, szertefoszlik a varázslat.

Háborúban az első áldozat az emberi méltóság.

A megrögzött hazudozók olyan emberek, akik népszerűségre és elismerésre vágynak. Ha szembesítik őket a valósággal, mindig megtalálják a módját, hogy kitérjenek előle, makacsul ismételgetve a saját igazukat, vagy azzal vádolva az őket meghazudtolókat, hogy valótlant állítanak.

Az emberek azt hiszik, hogy Isten egy matematikus, pedig nem az. Ha egyáltalán valaki, akkor sakkjátékos lenne, aki megelőzi az ellenfele lépését, és már készül a legyőzésére.

Hiába dalol a madár a szabadságról, a kalitkában csak rab marad.

Miután mindkét oldalon meghal néhány ember, végül mindig a béke győz.

Amikor egy ország világhatalomra tör, annak mindig megvan az ára.

Az életünk előre meg van tervezve, egészen a legapróbb részletekig: megszületünk, tanulunk, egyetemre megyünk, keresünk egy férjet, hozzámegyünk - akkor is, ha a világ legrosszabb férje, nehogy azt mondják a többiek, hogy nem kellünk senkinek -, aztán gyerekeket szülünk, megöregszünk, és esténként kiülünk egy székre a ház elé, hogy nézzük az arra járókat, miközben úgy teszünk, mintha mindent tudnánk az életről, de egy pillanatra sem tudjuk elhallgattatni a szívünk hangját, amely azt ismételgeti: kipróbálhatnál valami mást is.

Találd ki, mit akarsz, és igyekezz túlteljesíteni az elvárásaidat. (...) Gyakorolj rengeteget, és tedd nagyon magasra a lécet, válassz olyan távoli célt, amit csak nagyon nehezen érhetsz el. Mert ez a művész missziója: átlépni a saját korlátait. Az a művész, aki keveset akar és azt el is éri, tévúton jár.

Ha nem tudjuk, merre visz az élet, eltévedni sem tudunk.

Nincs az az erős szél, amely új irányba fordíthatná a hajót.

Az éremnek mindig két oldala van. Azok, akiket elhagyott a szerelemnek nevezett kegyetlen istenség, szintén hibásak, mert a múltba révednek, és azon rágódnak, hogy feleslegesen szőttek annyi tervet. De ha tovább kutakodnának az emlékezetükben, eszükbe jutna az a nap, amikor az a mag kicsírázott, és ők hagyták növekedni és még gondozták is, míg akkora fa nem lett belőle, amit már nem lehet kitépni.

A szerelem hirtelen öl, és nem hagy maga után bizonyítékot.

Soha ne legyél szerelmes. A szerelem méreg. Ha beleszeretsz valakibe, elveszíted az irányítást az életed felett, hiszen a szíved és az elméd már másé. Veszélybe kerül az életed. Mindent megteszel, hogy megtartsd a szeretett személyt, és elveszíted a veszélyérzetedet. Ez a megmagyarázhatatlan és veszélyes érzés, amit szerelemnek hívnak, elpusztít mindent, ami te vagy, és helyette az marad, akinek a szeretett személy akar látni.

Mindenki kacérkodik a veszéllyel, persze azt feltételezve, hogy a veszély nem létezik.

Amikor egy nő hagyja, hogy egy férfi segítsen neki, az mindig kiszolgáltatottá teszi: a férfiak pedig éppen erről álmodnak.

Én nem kértem azt, hogy boldog legyek; csak annyit kértem, hogy ne legyek annyira boldogtalan és nyomorult, amilyennek éreztem magam.

Csak a szerelem adhat értelmet annak, akinek nincs semmije.

Minden erőmmel harcoltam ezért a szerelemért, de most elfáradtam. A kő, amely a szívemet nyomta, mára sziklává nőtt, és dobogni sem engedi a szívemet. Az pedig utolsó leheletével azt súgta, hogy más világok is léteznek.

Amikor a múlt olyan emléket idéz az eszünkbe, amely feltép egy régi sebet, hirtelen az összes többi sérülés is a felszínre kerül, olyannyira, hogy a lélek vérezni kezd, és addig abba sem hagyja, míg térdre nem rogyunk, és ki nem tör belőlünk a zokogás.

A legrosszabb rémálom az, amelyik újra meg újra megismétlődik.

Még a legmagasabb fák is (...) apró magvakból sarjadnak. Vésd ezt az eszedbe, és ne akard siettetni az időt!

A virágok arra tanítanak, hogy semmi sem örök: sem a szépség, sem a hervadás, hiszen a magokból új növények serkennek. Jusson eszedbe ez, ha örömet, fájdalmat vagy bánatot érzel. Minden elmúlik, megöregszik, meghal és újjászületik.

A napraforgó mindig napraforgó marad, akkor is, ha még nem tudod megkülönböztetni a többi virágtól. Bármennyire is szeretnéd, nem változtathatod sem rózsává, sem tulipánná, országunk jelképévé. Ha meg akarja tagadni önmagát, csak megkeseredik és már életében halott lesz. Ezért tanuld meg derűs nyugalommal követni a sorsod, bármilyen legyen is.

A szívem ma egy kísértetváros, amelyben egykoron szenvedély és lelkesültség, most pedig magány, szégyen, csalódás és bánat lakik. És nem tudok szabadulni tőlük, még olyankor sem, amikor elfog az önsajnálat és csöndben sírok.

Az emlékek magukkal hozzák azt a démont is, amelynek neve Melankólia.

Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel, apró részletekkel, jelentéktelennek tűnő hangokkal, amelyek még mindig össze tudják szorítani a szívünket.

Az emlékezet egy folyó, amely mindig visszafelé folyik.