Paulo Coelho

Lehullott falevél vagyok, aki azt hitte, hogy örökké él, és aztán úgy halt meg, hogy maga sem tudta, miért. Falevél vagyok, aki szerette a napot és a holdat, sokáig nézte az elhaladó buszokat és a zajos villamosokat, és soha senki nem szólt neki, hogy tél is létezik a világon. Ezek a levelek éltek és virultak, amíg lehetett, aztán egy napon megsárgultak, és a fa megvált tőlük. Nem úgy búcsúzott el tőlük, hogy viszontlátásra, hanem úgy, hogy Isten veletek, mert tisztában volt vele, hogy soha többé nem térnek vissza.

Titokban minden házasember vonzódik valakihez. Ez persze tiltott dolog, de az élet sóját éppen a tiltott dolgokkal való incselkedés adja.

Aki (...) a varázslatos és titokzatos emberi kapcsolatokra mindig magyarázatot keres, az éppen azt veszíti el, ami a legjobb dolog az életben.

Nem azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. Azok vagyunk, akinek a társadalom akar látni minket. Azok vagyunk, akinek a szüleink elképzeltek minket. Senkinek sem akarunk csalódást okozni, óriási szükségünk van rá, hogy szeressenek. Ezért inkább elfojtjuk önmagunkat.

Azok, akik szenvedést okoznak másoknak, hatalmuk gyakorlása pillanatában egy ismeretlen szörnyeteg hatása alá kerülnek, de mihelyt hazatérnek, szerető családapákká, hű hazafiakká és csodálatos férjekké változnak.

Semmi nem fontosabb, mint hogy adni tudjuk abból, ami a Szeretet tükröződése az életünkben. Ez az igazi egyetemes nyelv.

Miért fontosabb a Szeretet a Hitnél: mert a Hit csak egy út, amely elvezet a Nagyobb Szeretethez. Miért fontosabb a Szeretet a Jótékonyságnál? Mert a Jótékonyság csak a Szeretet egyik megnyilvánulása. És az egész mindig fontosabb, mint valamely része.

Sokszor hallunk olyan óriási ötletekről, amelyek talán megváltoztatják a világot. De ha érzelem nélkül, Szeretet nélkül mondják el, bármilyen logikusan és okosan hangzik is, nem érint meg minket.

Mindig megéri bízni abban, aki szeret.

Én egy olyan választ keresek, amelyet egyelőre nem találok sehol. Miután tucatnyi bölcselkedő könyvet elolvastam, egyértelművé vált számomra, hogy nem megyek velük semmire. Miközben olvastam, hatottak rám, de amint becsuktam a könyvet, el is múlt a hatásuk. Csak mondatok, szavak, amelyek olyan ideális világot mutatnak be, amilyen egész egyszerűen nem létezik. Még annak sem, aki kitalálta őket.

Nap mint nap ezrével kapjuk az információkat - a plakátokon kifestett, nőnek álcázott tinik hirdetik az örök szépség csodaszereit; a hírekből megtudjuk, hogy egy idős pár megmászta a Mount Everestet, hogy a csúcson ünnepeljék a házassági évfordulójukat; a reklámokból új masszázsgépekről értesülünk; a gyógyszertárak kirakata fogyasztószerekkel van tele; a filmek hamis képzetet keltenek az életről; a könyvek fantasztikus eredményekkel kecsegtetnek; karrier-tanácsadók és bölcsek látnak el minket a legkülönbözőbb tanácsokkal arról, hogy miként valósítsuk meg önmagunkat vagy hogyan találjuk meg a belső békét. És mindez csak arra jó, hogy öregnek érezzük magunkat, beszürkültnek és unalmasnak, ráncosnak és túlsúlyosnak, az érzéseinket és a vágyainkat pedig el kell fojtanunk, mert nem férnek bele az "érett felnőtt" skatulyába.

Gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy ha sírunk, dédelgetnek, ha szomorúak vagyunk, megvigasztalnak minket. Ha a mosolyunkkal nem érünk célt, a könnyeinkkel bizonyára sikerül.

Az újságíró karrierje olyan rövid, mint az atlétáké. Korán jutunk dicsőséghez és hatalomhoz, aztán máris átadhatjuk a helyünket a következő nemzedéknek. Kevesen vannak, akik folytatják, és még feljebb jutnak. A többiek lecsúsznak, kritikusok lesznek, blogot írnak, előadásokat tartanak, és a kelleténél több időt fordítanak arra, hogy lenyűgözzék a barátaikat.

Kedves depresszió, ne gyere közelebb! Ne kellemetlenkedj! Keress valaki mást, akinek több oka van rá, hogy a tükörbe nézve azt mondja: "Nincs értelme az életemnek." Ha akarod, ha nem: tudom, hogyan győzzelek le. Depresszió, csak pazarolod rám az időd.

Nem kell mindig mindenkinek boldognak lennie. Igazából erre senki sem képes. Meg kell tanulnunk kezelni az élet valóságát.

Akinek valódi problémái vannak, annak nincs ideje depressziósnak lenni.

Mások tragédiája mindig segít enyhíteni a saját szenvedéseinket.

Az olyan szavak, mint "optimizmus" vagy "remény", amelyeket azokban a könyvekben lehet olvasni, amelyek az életre akarnak felkészíteni és az önbizalmat hivatottak növelni - tényleg csupán szavak. Azok a bölcsek, akik kimondták őket, talán az értelmüket keresték, minket pedig kísérleti nyúlként használtak, hogy megnézzék, hogyan hatnak ránk.

Lehetséges, hogy a világ összes férfija közül sikerült hozzámennem az egyetlenegyhez, aki abszolút tökéletes? Nem iszik, nem marad ki, nincs olyan napja, amelyet kizárólag a barátainak tart fenn. Az ő élete a családra korlátozódik. Álomszép lehetne - ha nem volna rémálom. Mert nekem iszonyatos teher, hogy mindennek én is megfeleljek.

Vannak emberek, akikben évekig csak nő a feszültség anélkül, hogy ezt észrevennék, aztán egyszer csak valami apróság kiveri náluk a biztosítékot. Akkor azt mondják: "Elég. Nem akarom ezt tovább." Van, aki megöli magát. Mások elválnak. És olyanok is akadnak, akik Afrika éhínségtől sújtott területeire utaznak, hogy megváltsák a világot.

Eljön az idő, amikor mind ugyanazt csináljuk. A gyerekek megnőnek, elköltöznek egy másik városba, vagy akár másik országba, mi pedig nyugdíjasok leszünk és mossuk az autónkat - még akkor is, ha megengedhetnénk magunknak, hogy ezt más tegye meg helyettünk. Mert egy bizonyos kor után fontos, hogy jelentéktelen dolgokkal üssük el az időnket, megmutassuk a világnak, hogy még működik a testünk, nem felejtettük el becsülni a pénzt, és továbbra is alázattal végezzük a teendőinket.

A nyár közeledtével furcsa gondolataink támadnak: kisebbnek érezzük magunkat, mert több időt töltünk a szabadban, és ez új távlatokat ad a világnak. Távolabb kerül a horizont, a házunk falain és a felhőkön is túlra.

Mi rossz van az unalomban? Őszintén szólva, egyáltalán semmi. Csak... csak az a titkos rettegés, hogy mi van, ha váratlanul, egyik pillanatról a másikra minden megváltozik, és én ott állok felkészületlenül.

Engem a boldogság a legkevésbé sem érdekel. Én nem boldogan akarok élni, hanem szerelmesen, ami veszélyes, hiszen soha nem tudhatjuk, mi vár ránk.

Minden reggel, amikor úgynevezett "új napra" ébredek, kedvem lenne újra lehunyni a szemem és nem fölkelni az ágyból. De muszáj.

Hihetetlen, mennyire értenek hozzá az elveszett lelkek, hogy felismerjék egymást, és egymásra találjanak, egyesítve a fájdalmaikat!

Hagyd, hogy néha elragadjon az éjszaka, nézd a csillagokat és engedd, hogy megrészegítsen a végtelenség érzése. Az éjszaka, a maga minden sötétségével, egyben út is a megvilágosodás felé. Az éjszaka, melynek misztériumai közelebb visznek minket Istenhez, olyan, akár a sötét kút, melynek a legmélyén szomjoltó víz van: fekete árnyaiban valahol ott rejlik a láng, amely fellobbanthatja a lelkünket.

Nézem az embereket, akik jönnek és mennek, és mindannyian nagyon belemerülnek a saját kis világukba, amely olyan apró, hogy belefér egy mobiltelefon képernyőjébe - nem csoda, hogy nem tudják levenni róla a szemüket és a fülüket.

A legfontosabb lecke: megtanulni szeretni. Egyre jobban szeretni. Mert eltűnnek a nyelvek, a próféciák, az országok, és az utca, ahol lakom, a villanyoszlopok, ez a ház, a nappali bútorai... és eltűnik az én testem is. De egy dolog örökké megmarad az univerzum lelkében: a szeretetem. A hibáim ellenére, a rossz döntéseim ellenére, amelyek szenvedést okoztak másoknak, és minden olyan pillanat ellenére is, amikor azt hittem, hogy nem létezik.

Az élet mindig kivárja a válságot, hogy aztán a legcsodálatosabb oldaláról mutatkozzon meg.