Paulo Coelho

Amikor egy ügyvéd lezár egy ügyet, azonnal belevág a következőbe, és többé nem néz vissza.

Ez az igazi szerelem: egy kérdés válasz nélkül.

Ha egyszer szeretsz valakit, az egész világot elkezded szeretni.

A szerelem a maga finomságával megdönti az elnyomó hatalmat, inni ad a gyengédségre szomjazónak, nyitva tartja az ajtót, hogy beengedje az áldott fényt és esőt. Lelassítja az időt, vagy éppen felgyorsítja, de az biztos, hogy nem folyik tovább ugyanabban a tempóban, ugyanabban az elviselhetetlen monotóniában.

A szerelem már csak ilyen. Megvilágosítja a küldetésünket ezen a földön, értelmet ad az életünknek. Aki ebben a tudatban cselekszik, azt oltalmazó jóság kíséri, az a nehéz pillanatokban megnyugvásra lel, mindenét odaadja, és semmit nem kér érte cserébe, csak a szerelme közelségét, a fény elnyelőjét, a termékenység kelyhét, a világosságot, amely beragyogja az utat.

Minél többet engedünk be magunkba a világból, annál többet kapunk belőle vissza: legyen az akár szeretet, akár gyűlölet.

Szavak. Megint csak szavak. Mindössze arra szolgálnak, hogy bonyolultabbá tegyék a dolgokat.

Ócsárolnak? Kit érdekel? Amikor egy bírálat célba ér, hatalommal ruházza fel a bírálót.

Az élet csupa beletörődés.

Rengeteg érzelem mozgatja az ember szívét, amikor úgy dönt, hogy spirituális útra lép. A cél lehet nemes: mint amilyen a hit, a felebaráti szeretet vagy a jótékonykodás. De lehet egyszerű szeszély is, félelem a magánytól, kíváncsiság és a szerelem vágya. Mindez azonban nem is számít. Az igazi spirituális út erősebb, mint bármelyik ok, amely elindít minket rajta.

Aki magában bízik, az másokban is bízik. Mert tudja, ha cserben hagyják - márpedig előbb vagy utóbb cserben hagyják, hiszen az élet már csak ilyen -, vissza tud vágni. Az élet egyik szépsége éppen ebben rejlik: a kockáztatásban.

Ha valami ingyenes, az valahogy finomabb is.

A látható énünk, az, akinek hisszük magunkat, csak egy körülhatárolt hely, aminek semmi köze a valódi énünkhöz. Ezért esik annyira nehezünkre meghallani azt, amit a lélek mond, ezért próbáljuk inkább megzabolázni, hogy helyette a terveinket követhessük: a vágyainkat, a reményeinket, a jövőnket.

Mindig valami jobbat keresünk, így elszalasztjuk életünk nagy lehetőségét.

Minden gyilkosság közül az a legrosszabb, amelyik az életörömöt öli ki belőlünk.

A növény virágot bont, hogy a méhek rászálljanak és megtermékenyítsék. A gyümölcs elszórja magvait, hogy új növények bújjanak elő a földből, amelyek aztán újra virágba borulnak, hogy odacsalják a méheket, amelyek megtermékenyítik, hogy újra gyümölcsöt hozzanak, és így tovább, a végtelenségig.

A megbocsátás nehéz mesterség.

Amit Isten el akart mondani az emberiségnek, azt mind odatette az orra elé, hogy észrevegye.

Az élet egy utazás. Rajtunk múlik, hogy miképp haladunk: csak áramlunk az árral, vagy követjük saját álmainkat.

Amikor igent mondasz másoknak, győződj meg róla, hogy nem mondasz nemet magadnak.

Nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.

Az íjász nem mindig választhatja meg a harcmezőt, ezért újra kell kezdened a gyakorlást, hogy a kedvezőtlen körülményekre is felkészülj. Menj tovább az íj útján, hiszen az egy egész életen át tart. De jegyezd meg, hogy nem elég pontosan lőni: a lélek nyugalma legalább olyan fontos, mint a tökéletes célzás.

Ha soha nem vagy egyedül, nem ismerheted meg magad.

Amikor el akarsz érni valamit, tartsd nyitva a szemed, koncentrálj, és légy biztos benne, hogy pontosan tudod, mi az, amit akarsz. Csukott szemmel senki nem találja el a célpontot.