Paulo Coelho

Az emberi természethez hozzátartozik, hogy amit akar, azt a lehető leggyorsabban akarja. Amitől fél, attól meg azonnal meg akar szabadulni.

Hűséges vagy, mert kimondod, amit érzel. Nincs annál rosszabb, mint amikor valaki összetéveszti a hűséget azzal, hogy minden hibát szó nélkül elfogad.

Az igazi ellenségek (...) nem azok az ellenfelek, akik azért jönnek, hogy próbára tegyék a bátorságodat. Hanem a gyávák, akik azért jönnek, hogy próbára tegyék a gyengeségedet.

A szerelem soha senkit nem térített el az álmaitól. Hadd legyek társa és szövetségese a férfinak, akit szeretek. Ő pedig hadd tegye, amit tennie kell - de mellettem.

Tanulj valamit. Sok olyan ember van, aki már lemondott az életről. Ezek az emberek nem bosszankodnak, nem sírnak, hanem csak várják, hogy múljon az idő. Nem kértek az életből, ezért már az élet sem kér belőlük. Téged is ez a veszély fenyeget; cselekedjél, nézz szembe az élettel, ne mondj le róla.

A szerelmem az enyém, és annak adom, akinek akarom, akkor is, ha nem viszonozza. Persze nagyszerű lenne, ha viszonzásra lelne, de ha nem, az se baj: türelmes vagyok. Nem adom fel, tovább ásom magam alatt a gödröt, mert tudom, hogy a mélyén víz van: éltető víz.

Nem te választod az életedet: ő választ téged. Nem értheted meg, miért jut neked több öröm vagy több szomorúság. Csak fogadd el és menj tovább. Az életünket nem választhatjuk meg, de azt mi döntjük el, hogy mit kezdünk a kapott örömökkel és bánatokkal.

A férfiak génjeiben benne van a hűtlenség. A nő akkor hűtlenkedik, ha nincs benne elég önérzet, és a testével együtt kicsit a szívét is odaadja. Ez már valódi bűn. Rablás.

A szerelem nemcsak egy érzés: művészet. És mint minden művészethez, nem elég az ihlet, rengeteg munka is kell hozzá.

Meg lehet tanulni, hogy a megfelelő férfit szeressük? Persze. Inkább azzal van gond, hogy elfelejtsük a nem megfelelő férfit, aki csak úgy belépett az életünkbe, kopogtatás nélkül, mert arra járt, és látta, hogy nyitva az ajtó.

Mindazok, akiknek sikerül szenvedélyt ébresztenie valakiben, azt a szertartást ismétlik meg, ami már a barlanglakó emberek idejében kialakult: akkor ugyanis létfontosságú volt az udvarlás, hogy az emberiség fennmaradhasson.

A kéz, ami a vonalat vezeti, tükrözi az író lelkét.

Az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indított.

Ha elveszítitek a kapcsolatot a gyökereitekkel, úgy érzitek, hogy az egész világgal elveszítitek a kapcsolatot.

Újból föl kell tennünk magunknak a kérdést: mire vagyunk képesek?

Az élet nem hosszú vakáció, hanem állandó tanulás. És a legfontosabb lecke: megtanulni szeretni.

Miért akarunk örökké élni? Mert szeretnénk még egy napot együtt tölteni azzal, akit szeretünk. Mert szeretnénk még együtt lenni azzal az emberrel, aki megérdemli a szeretetünket, és aki úgy szeret minket, ahogy szerintünk megérdemeljük. Mert élni nem más, mint szeretni. Még ha csak egy háziállatot - például egy kutyát - szeretünk is, az is elegendő lehet, hogy igazolja egy ember életét. Ha ez a szeretetszál nem fűzné az élethez, okafogyottá válna a létezése.

Aki bőségesen szeret, az bőségesen él.

Azt akarjuk, hogy a párunk örökké pontosan ugyanaz az ember maradjon, akivel az oltár előtt álltunk és jegygyűrűt cseréltünk. Mintha meg tudnánk állítani az időt. Nem tudjuk. Nem is kell. A bölcsesség és a tapasztalat nem változtatja meg az embert. Az idő nem változtatja meg az embert. Az egyetlen dolog, ami megváltoztat: a szeretet.

Egy kapcsolatot éppen a kihívások hiánya, a megszokás tud megölni. Meg kell őriznünk azt a képességünket, hogy meglepjük a másikat.

Varázslatos az emberi agy: elfelejtünk egy illatot, de csak amíg újra meg nem érezzük, kitörlődik egy hang a memóriánkból, de csak amíg újra meg nem halljuk, és még a rég eltemetett érzelmeink is képesek újjáéledni, ha visszatérünk ugyanarra a helyre, ahol születtek.

Ha valamit nem zárunk le megfelelően, ott mindig nyitva marad egy ajtó, egy megbúvó lehetőség, egy esély arra, hogy minden ugyanott folytatódjon, ahol abbamaradt.

A biztonság keresése nagyon hamar átalakul őszinte szerelemmé, minden könnyebb lesz és édesebb, az érzéseinket pedig belegyömöszölhetjük egy dobozba, és eldughatjuk egy szekrény mélyére valahol a fejünkben, ahol örökre rejtve maradhatnak.

A félelem ragályos, az állandó rettegés, hogy soha nem találunk olyan partnert, aki életünk végéig mellettünk marad. És e félelem nevében bármire képesek vagyunk, arra is, hogy beérjük valakivel, aki nem a legmegfelelőbb választás, de meggyőzzük magunkat, hogy ő az igazi, az egyetlen, akit nekünk szánt a sors.

Ha szeretünk valakit, mindenre föl kell készülnünk. Mert a szeretet olyan, mint a kaleidoszkóp, amivel gyerekkorunkban játszottunk. Állandó mozgásban van, és soha nem ismétli önmagát. Aki ezt nem érti meg, az arra van kárhoztatva, hogy olyasmiért szenvedjen, aminek éppen hogy boldoggá kellene tenni minket.

Amikor kergetünk egy álmot, annak mindig ára van. Lehet, hogy a szokásainkról kell lemondanunk érte, lehet, hogy más nehézségeken kell keresztülmennünk, az is lehet, hogy csalódnunk kell. De nincs az az ár, ami túl nagy volna egy olyan ember számára, aki nem élt. Mert ez az ember egy napon visszatekint, és hallja, ahogy a szíve azt mondja: "elpazaroltam az életem".

Álmodni nem olyan könnyű, mint hinnénk. Éppen ellenkezőleg. Veszélyes is lehet. Amikor álmodunk, hatalmas energiákat indítunk útnak, és tovább nem rejtegethetjük magunk elől az életünk valódi értelmét.

Mindenkinek vannak olyan napjai, amikor azt mondhatja: "bizony, az életem nem pont olyan, amilyennek elképzeltem". De ha az élet megkérdezné, mit tettél érte, vajon mit felelnél neki?

A féltékenység az az érzés, amely azt súgja nekünk: "mindent elveszíthetsz, amiért annyit küzdöttél". Minden másra vakká tesz, mindenre, amiben örömünket leltük, a boldog pillanatainkra és az olyankor még tovább mélyült kötelékeinkre.

A nagy viharok előtt mindig van egy pillanat, amikor eláll a szél, és minden elcsendesül.