Antoine de Saint-Exupéry

Így megy az élet. Eleinte gazdagodunk, vetünk esztendőkön át, azután jönnek évek, amikor az idő megsemmisíti ezt a munkát. A bajtársak árnyéka sorjában elhagy. És gyászainkba lassan belevegyül egy furcsa szomorúság: öregszünk.

Egy otthoni kert fala több titkot zárhat magába, mint a kínai fal, s a csönd hívebben védi egy fiatal lányka lelkét, mint a szaharai oázisokat a végtelen homok.

Minél jobban tökéletesedik a gép, annál inkább elhalványul szerepe mellett. Az ipar minden erőfeszítésének, az ember minden számításának, tervrajzok fölött átvirrasztott éjszakájának, mint látható jelnek - úgy látszik - csupán egy eredménye van: az egyszerűség.

Ha csupán anyagi javakért dolgozunk, magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.

Ha azt hisszük, hogy a gép lealacsonyítja az embert, azért hisszük, mert talán nincs elég távlatunk az olyan gyors átalakulások megítéléséhez, amilyeneken átmentünk. Mi a gép kétszáz éves története az ember kétezer éves történelméhez képest! Voltaképpen még be sem rendezkedtünk ebben a villamosított tájban, ebben az új házban, mely még föl sem épült egészen. Rohanvást változott meg körülöttünk minden: az emberi kapcsolatok, munkalehetőségek, a szokások. Sőt: lélektanunk is alapjában megrázkódott. A távozás, távollét, távolság, visszatérés fogalma, ha a szavak nem is változtak, nem födi többé a régi tartalmat. Hogy a mai világot megragadjuk, a tegnapi világ számára készült nyelvet használjuk. S úgy tűnik: a múlt élete jobban megfelel természetünknek, csak azért, mert jobban megfelel nyelvünknek.

A múló időt ne úgy fogjuk fel, mint ami koptat és elveszejt, ne egy marék homokot lássunk benne, hanem valamit, amiben kiteljesedünk!

A szerelem fájó sóvárgása maga a szerelem.

Azt képzeled, hogy boldogságodat a bírásból meríted, és lihegve halmozod egymásra a köveket, amelyek máshol bazilika kövei lehettek volna, s ezt tartod boldogságod előfeltételének. Holott egyetlen kőtől is lázba jön a másiknak a szíve és a lelke, ha istene arcát mintázza ki rajta.

Sejtelmed sincs róla, mi az öröm, ha azt hiszed, hogy a fa azért a fáért él, amilyen éppen, a saját kérgén belül. A fa szárnyas magvak forrása, nemzedékről nemzedékre alakul és szépül. Halad, de nem ahogyan te, hanem ahogyan a tűzvész terjed a szelek szeszélye szerint.

Kultúrát ajándékozni (...) azt jelenti, hogy szomjúságot ajándékozol.

A szerelemvágy szerelem. Mert nem vágyhatsz arra, ami még nem fogamzott meg benned.

Én szeretem a szegkovácsok és a deszkafűrészelők énekeit, mert ők nem a készet dicsőitik, aminek nincs tartalma, hanem a hajó felé való emelkedést.

A víz semmi, ha nem tudod, mit jelent a hiánya. És az még nem élet, ha nem halsz szomjan.

Igazságtalan vagy a hétköznapokkal, amikor ünnepre készülsz, de az eljövendő ünnep balzsamossá teszi a hétköznapokat, és te gazdagabb vagy attól, hogy létezik ünnep.

Ha valami felemelő érzelmet ébresztek benned, tovább fogod adni nemzedékről nemzedékre.

Nincs remény, ha vak vagy arra a fényre, amelyik nem a dolgokból, hanem a dolgok jelentéséből árad.

A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal.

Az élet nem más, mint lassú születés. Túl könnyű is lenne kész lélekhez hozzájutni.

A valódi szerelem csak akkor kezdődik, amikor a szerelem viszonzására nem számíthatunk.

Ha hajót akarsz építeni, ne azzal kezdd, hogy a munkásokkal fát gyűjtetsz, majd szó nélkül kiosztod közöttük a szerszámokat, és rámutatsz a tervrajzra. Ehelyett először keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt!