Antoine de Saint-Exupéry

Kívánatos dolog a szerelem, fűszeres illata a háznak, szökőkút dalolása, ezüstkancsók halk koccanása, gyermekek áldása a házra, amint egymás után jönnek az est csendjével szemükben. De ne igyekezz különbséget tenni, megszokott minták szerint választani a sivatagban harcoló katona ragyogó diadalai és szerelem szerezte boldogsága között. Mert csupán a szavak tesznek köztük különbséget.

A kifejezés nehéz, lassú, kacskaringós művelet - és a tévedés éppen abban áll, hogy azt hisszük, amit nem lehet szavakkal kimondani, az nincs is.

Alkotni annyit jelent, hogy a másikat oda állítjuk, ahol úgy látja a világot, ahogyan kívánjuk, nem pedig azt, hogy új világot kínálunk neki.

Nem hiszek a számolás tudományában. Sem az aggódást, sem az örömöt nem lehet szorozni. És ha csupán népem egyetlen tagja szenved, szenvedése éppolyan nagy, mint az egész népé.

Engem nem érdekel, mennyire érzi magát boldognak az ember. Engem az érdekel, hogy milyen mértékben ember. Nem az a legfontosabb számomra, vajon boldog lesz-e az ember, hanem az, hogy milyen ember lesz boldog.

Nem kétséges, a szerelmesek szenvednek a szülés borzalmaitól. De a borzalom elmúltával elkövetkezik az ünnep órája.

Rabszolgaságra legfeljebb rabszolgalázadásokat lehet építeni. A szigorral semmire sem megyünk, ha nincsen hajlandóság a megtérésre.

Aki otthont épít magának, az formát ad a saját otthonának. Igaz, hogy minden forma kívánatos lehet, de nem mind együtt. Máskülönben nem lenne már otthon.

Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol már nem vársz érte viszonzást.

Rossz dolog az, ha a szív győzedelmeskedik a lélek felett. Ha az érzelem győzedelmeskedik a szellem felett.

A munka arra kényszerít, hogy elfogadd, magadévá tedd a világot. Aki szánt, kövekbe ütközik, esőtől retteg, vagy esőt kíván, és ezáltal benne él a világban, tágul és világosodik. Minden egyes lépte visszhangot kelt.

Ki látja nőni gyermekét a jelen pillanatban? Senki. Az idegenek mondják: "Mennyire megnőtt!" Az anya vagy az apa azonban nem látta nőni gyermekét. A gyermek az időben lett. És minden pillanatban az volt, aminek lennie kellett.

Csak hallgatás közben fogan meg és ver gyökeret az igazság. Mert mindennél fontosabb az idő, éppúgy, mint a szoptatásnál.

Soha ne nézz hátra, ne feledd, hogy a legcsodálatosabb legendákban az, aki hátranéz, kő- vagy sóbálvánnyá változik.

A tévedés egyáltalán nem ellenkezője az igazságnak, hanem csupán másfajta elrendezése ugyanazoknak a köveknek, ugyanazokból a kövekből emelt, sem nem igazabb, sem nem hamisabb, csak más templom.

Az ember úgy van teremtve, hogy csak annak tud örülni, amit maga alkot. És ahhoz, hogy élvezni tudja, előbb meg kell másznia a költemény meredekét.

Életednek csupán az a része lényeges, csupán az szülhet valódi műveket, amelyik mindenestől szolgálatába fogad, amelyik elkötelezi éhezésedet és szomjúhozásodat, gyermekeid kenyerét és a neked szolgáltatott vagy megtagadott igazságot. Különben nincs más, csak játék, torz élet, torz kultúra.

Aki elém áll, és szavaival akarja megragadni, logikus előadásban próbálja kifejezni az embert, az én szememben ahhoz a gyermekhez hasonló, aki az Atlas lábához telepedve vedrével, lapátjával akarja elhordani a hegyet. Az ember az, ami, nem pedig az, amit a szavak fejeznek ki.

Soha nem ismeritek meg annak a virágnak az érzéseit, amelyik kirázza a szélbe minden magját, jóllehet soha többé nem kapja vissza őket. Sohasem ismeritek meg annak a fának a nagylelkűségét, amelyik odaadja gyümölcseit, holott soha többé nem fogja visszakapni őket. Soha nem tudjátok meg, milyen ujjongó örömöt érez az az ember, aki örökre megválik művétől. Soha nem tudjátok meg, mit érez a táncosnő, mikor azt a táncát lejti el előttetek, amelyet sohasem adhattok vissza neki. Ugyanígy van a katona is, aki az életét adja oda.

Nem kétséges, rossz dolog, hogy az ember elnyomja a nyájat. De ne ebben véld felfedezni az igazi rabszolgaságot: az igazi rabszolgaság az, amikor a nyáj tapossa el az embert.

A világban, hol élethez oly közel az élet, hol virág már a szél ölén rálel a virágra, s egy hattyú minden hattyúnak ismerőse - egyedül az ember építi egyre magányát.

Az anya nem csak az életet adta tovább: megtanított egy nyelvet is fiainak, rájuk bízta a századok folyamán lassan fölhalmozott kincset, a szellemi örökséget, melyet ő is csak letétbe kapott, hagyományoknak, fogalmaknak, mítoszoknak ezt a hagyatékát, amelyben benne él mindaz a különbség, amely Newton vagy Shakespeare és a barlangok barmai között van.

Ömlő lávából, csillámló pépből, csodálatosan megfogamzó élő sejtből származunk, és lassan növünk, míg végül kantátákat írunk, és tejutak pályáit mérjük.

Miért gyűlöljük egymást? Összetartozunk, ugyanegy planétán élünk, ugyanegy hajó utasai vagyunk. S ha szükséges is, hogy a civilizációk szembekerüljenek egymással, hogy előmozdítsák ezzel új szintézisek alakulását: borzalmas, hogy kölcsönösen fölfalják egymást.

Az embereket azzal is lehet lelkesíteni, ha egyenruhába öltöztetik őket. Akkor harci énekeket énekelnek, és közös tálból esznek. Rátalálnak arra, amit keresnek: az egyetemesség ízére. A kenyér azonban, amely így osztályrészül jut nekik, megöli őket.

Mire jó ideológiákon vitatkozni? Ha valamennyit kifejtjük, valamennyi szembekerül egymással.

Azt hiszik: az ember szabad... nem látják a láncot, mely a kutakhoz köti, s úgy fűzi a föld méhéhez, mint egy köldökzsinór. Ha egy lépéssel továbbmegy - belepusztul.

Silány fogalma van annak a műveltségről, aki azt hiszi, hogy a műveltség lényege a képletekre való emlékezés. Egy rossz előmenetelű reáliskolai tanuló többet tud a természet törvényeiről, mint amennyit Descartes vagy Pascal tudott. De vajon képes-e a szellemnek ugyanolyan szárnyalására is?

Vannak csodák, amikről jobb hallgatni. Különben az ember nem ért meg többé semmit.

Az eltűnt bajtársat nem pótolhatja soha semmi. Öreg bajtársak nem könnyen teremnek. Mi érhet föl a közös emlékek, együtt átélt nehéz órák, viták, megbékülések, érzelmek kincsével!