Antoine de Saint-Exupéry

Küzdhetek a saját utam nevében amaz út ellen, amit egy másik választott. Bírálhatom értelme működési módját. Az értelem mozdulatai bizonytalanok. Szellemi téren mégis tisztelnem kell ezt az embert, ha ugyanazon csillag felé küszködik.

A jövő soha nem más, mint rendrakásra váró jelen. Nem előre kell látnod, hanem el kell szenvedned.

Azt nevezem barátomnak, akit megláttam benne, aki talán mélyen elrejtőzve szendereg énjébe beágyazva, de velem szemben lassan kibontakozik belőle, mert felismert és rám mosolyog, még ha később kénytelen lesz is elárulni engem.

Ha szamárnak nevezem a királyt: ezzel mindaddig megnevettetem a hallgatóimat, amíg a király tiszteletet érdemel és tisztelik is. De aztán elkövetkezik egy nap, amikor a király azonosul a szamárral. És ettől kezdve már csak nyilvánvaló tényt mondok ki.

A lebecsülés az alacsonyabbrendű ember agyában születik meg, mert az ő igazsága kizár minden más igazságot. Mi azonban tudtuk, hogy az igazságok megférnek egymással, ezért eszünkbe sem jutott, hogy lealacsonyítjuk magunkat, ha elismerjük a másik igazságát, jóllehet az minálunk tévedés. Az almafa tudtommal nem nézi le a szőlőtövet, sem a pálma a cédrust.

Emberek azt állítják magukról, hogy józanul gondolkodnak, szkeptikusak és ironikusak, holott az irónia nem az igazi ember, hanem a tunya szellem tulajdonsága. Mert a szerelmet sem ajándékként adja neked valamely arc, amint a lélek derűje sem a táj látványából, hanem sikerrel megvalósított hegymászó vállalkozásából származik.

Azt, hogy a bölcsesség nem válasz, hanem a folyton változó szavakból való kigyógyulás, azoktól tudom, akik szeretik egymást, akik lábukat lógatva, szorosan egymáshoz simulva üldögélnek a narancsültetvény alacsony kőkerítésén, és jól tudják, hogy nem kapnak választ tegnap feltett kérdéseikre. Én azonban ismerem a szerelmet, és ezért tudom, hogy azt jelenti: megszűnik a kérdezés.

Barátaid szükségszerűen rád unnak. Más házakba mennek, ott panaszkodnak rád. De aztán, amikor kipanaszkodták magukat, visszajönnek, mert megbocsátottak neked, és megint szeretnek újból, készen rá, hogy akár az életüket is kockáztassák a te életedért. Ám ha egy harmadiktól tudod meg (aki váratlanul visszamondja neked, ami nem neked volt szánva) azt, hogy már elég volt belőled, ami tehát független tőled, az azt eredményezi, hogy eldobod magadtól azokat, akik szeretnek, s akik most visszajönnek hozzád, mert újra szeretnek.

Hazugságokból mindig marad vissza valami, mert olyan szempontot kínált, amelyből valóban létező igazságokat lehet felfedezni.

Ha azt mondom, hogy a pestist a púposok terjesztik, rémülten döbbensz rá, milyen sok a púpos ember. Mert eddig nem figyeltél fel rájuk. És minél hosszabb ideig hiszel nekem, annál jobban felismered őket. Az eredmény az lesz, hogy tudod, mennyien vannak. És ez az, amit el akartam érni.

A szeretet az a folyamat, melynek során visszavezetlek önmagadhoz.

A vágy tökéletes kifejezése kell, az, hogy ne holmi képtelen akadályokba ütközzél, hanem magába az élet-akadályba, a másik táncosba, a vetélytársadba - akkor aztán kezdődhet a tánc. Különben te is olyan ostoba vagy, mint az, aki önmaga ellen játssza meg magát fej vagy írásra.

Nem azért hibáztál, mert többet adtál, hanem mert kevesebbet kívántál. Ha többet adsz, többet is követelhetsz.

A barát az a rész az emberben, amelyik éretted van, és olyan ajtót tár ki előtted, amelyet talán soha másutt nem nyit ki.

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.

Milyen könnyen oltod szomjadat álmodban, lépteid úgy hozzák feléd a vizet, mint jól idomított rabszolgáid, nem áll utadba tövisbokor, hogy visszatartson.

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy kapcsolatot találsz a dolgokkal, és megfogod, vágyol rájuk, lemondasz róluk, és reméled, szétzúzod és szétszórod, meghódítod és birtokolod őket. Mert nem fogsz és nem tartasz meg, nem birtokolsz és nem veszítesz el, nem lelsz meg újra, nem remélsz és nem kívánsz egyebet, csak azt a fényt, amelyet a napjuk kölcsönzött nekik.

Semmit nem kaphatsz attól az elérhetetlentől, akit csak érzékeiddel vágysz, és megkeseríti álmatlan éjszakáidat, amint éhes kutyád sem ér semmit a hús képével.

Ha elfogadják szerelmedet, ha karok tárulnak feléd, akkor imádkozz Istenhez, hogy óvja meg ezt a szerelmet a romlástól, mert féltem a túlságosan boldog szíveket.

Nem az a fösvény, aki nem teszi magát tönkre ajándékozással, hanem az, aki nem adja cserébe saját arcának ragyogását a te adományodért.

Nem szerelem az, amelyik lassan születik, mert a szerelem annak a kenyérnek a felfedezése, amelynek az éhségére megtanítottalak.

Nekem arra van szükségem, aki tengerre nyíló ablak, nem pedig tükör, amely unos-untig csak engem mutat.

Engem szeretni velem való együttműködést jelent.

Amit az ünnep előtt adsz az ünnepre, az jobban gyarapít téged, mint amit az ünnep egyszeri alkalommal képes lesz neked nyújtani.

Feledd a szavak hiú cserfelését, és lásd: ha szakadék áll útjába, megkerüli a szakadékot, ha szikla meredezik előtte, kikerüli, ha túlságosan finom, omladékony a homok, keres másutt szilárdabbat, hogy aztán mindig ugyanabba az irányba térjen vissza. Ha a sós mocsár kemény hártyája beszakad málhás szekerei alatt, láthatod, mint sürög-forog, szabadítja ki állatait a kátyúból, tapogatja ki a szilárd talajt, de aztán hamarosan ismét visszatér rendben az eredeti irányba. Ha valamelyik teherhordó állat összerogy, megállnak, felszedik az összetört ládákat, átrakják egy másik állatra, a csikorgó kötélen jól meghúzzák a csomót, hogy le ne csússzanak, aztán indulnak tovább, ugyanazon az úton. Előfordul, hogy aki kalauzolta őket, meghal. Köréje sereglenek. Eltemetik a homokba. Vitatkoznak. Aztán egy másikat kerítenek elő, megteszik vezetőnek, és újra elindulnak, ugyanazon csillag után. Így a karaván, mint súlyos kő a láthatatlan lejtőn, szükségszerűen olyan irányba halad, amely ura az akaratának.

Helyrehozhatatlan a múlt, a jelen viszont olyan számotokra, mint az építő lába előtt heverő mindenféle épületanyag: a ti dolgotok, hogy jövendőt építsetek belőle.

Csak az ismeretlentől fél az ember. De aki szembeszáll vele, annak már nem ismeretlen.

Mindenekelőtt a cselekvés a fontos, a célok ugyanis csak látszólagosak, önkényes állomások, és magad sem tudod, hová mész. (...) Nem tudhatsz előre semmit az egyes állomásokról, ezek csak szavakban léteznek. Egyedül az iránynak van jelentősége. Az a fontos, hogy haladj valami felé, nem pedig az, hogy meg is érkezz, mert úgysem érkezünk meg soha sehová, csak halálunkban.

Szeretsz, mert szeretsz. A szeretetnek nincs semmiféle észoka.

Mi a távolság? Jól tudom, ami igazán érinti az embert, az soha nem mérhető meg, nem számolható ki. A valódi távolságnak sincs köze a szemünkhöz: csak a lélek érezheti át. Értéke a nyelv értékében rejlik, mert a nyelv kapcsolja össze a dolgokat.