Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Ez a rövid szócska, "miért?", mindjárt a világteremtés legelső napján végigömlött az egész mindenségen, és az egész természet pillanatonként kiáltja teremtőjének: "Miért? " De immár hétezer éve nem kap rá választ.

Az igazi, kétségtelen fájdalom néha még egy elképesztően könnyelmű embert is képes komollyá, szilárddá tenni, ha csak rövid időre is; sőt az igazi, valódi fájdalomtól néha még az ostobák is megokosodnak, persze szintén csak egy időre: ilyen a fájdalom természete.

Barátom, az igazi igazság mindig valószerűtlen, tudja ön ezt? Hogy az igazságot valószerűvé tegyük, okvetlenül hazugságot kell belekeverni.

Nem érted, hogy az embernek a boldogságon kívül pontosan ugyanúgy, tökéletesen ugyanannyi boldogtalanságra is van szüksége?!

Az lenne a legjobb, ha az ember egyáltalán nem öltene szerepet, hanem a saját mivoltában jelenne meg, nem igaz? Nincs ravaszabb dolog, mint a saját mivoltunk, mert annak senki se hisz.

Azok, akik jól tudnak beszélni, röviden beszélnek.

Még egyetlen nép sem tudott berendezkedni a tudomány és az ész alapjain; sohase volt még példa rá, legfeljebb egy pillanatra, ostobaságból. A szocializmus már lényegénél fogva szükségképpen ateizmus, mert mindjárt bevezetőben kijelentette magáról, hogy istentagadó világnézet, és kizárólag a tudomány és az értelem alapjain szándékszik berendezkedni. Az értelem és a tudomány a népek életében az idők kezdete óta mindig, most is csak másodrendű és kisegítő szerepet játszott, és fog játszani az idők végeztéig. A népeket más erő alakítja ki és mozgatja, parancsoló, és uralkodó erő, amelynek eredete azonban ismeretlen, és megmagyarázhatatlan.

Sohase volt még nép vallás nélkül, vagyis a rosszról és a jóról alkotott fogalom nélkül. Minden népnek külön saját fogalma van a rosszról és a jóról, és külön saját rossza és jója.

Minden nép csak addig nép, amíg külön saját istene van, és a többi istent, valahány csak akad a világon, minden megalkuvás nélkül elveti; amíg hisz abban, hogy a saját istenével győzni fog, és a többi istent mind kiűzi a világból.

Ahhoz, hogy nyulat készítsünk vadasan, nyúl kell, ahhoz, hogy higgyünk istenben, isten kell...

Az effajta korhelyekben, akik hosszú éveken át ittak, végül mindig marad valami italgőzös zagyvaság, valami ütődöttség, hibbantság, bár, különben ha kell, csaknem ugyanúgy ravaszkodnak, szélhámoskodnak és csalnak, mint akárki más.

Alighanem igaz az, hogy az emberi élet második fele rendszerint csak az első felében felszedett szokásokból áll.

Nem élhetjük le egész életünket a saját fantáziánk csúcsain.

Az alamizsnában van valami, ami örökre megrontja az embert...

Én szeretem a liberalizmust meg a korszerűséget, és szeretem hallgatni az okos beszédet, de előrebocsátom: csak férfiak szájából.

Különb dolog addig vitatkozni, míg jutunk valamire, mintsem diktátorok módján csak ülni és hallgatni.

A kiváló tehetségek mindig magukhoz ragadták a hatalmat, és zsarnokok lettek. A kiváló tehetségek szükségképpen zsarnokká válnak, és mindig nagyobb erkölcsi rombolást végeznek, mint amennyi hasznot hajtanak.

Aki teljesen ateista, az a legteljesebb hithez vezető lépcső utolsó előtti fokán áll (aztán vagy túllép rajta, vagy nem), de a közönyösnek nincs semmilyen hite, legfeljebb a gyarló félelme, az is ritkán: csak ha érzelmes az illető.

A nagy éjszakai tűz mindig ingerlő, és vidító hangulatot kelt: ezen alapulnak a tűzijátékok; csakhogy ott a tűznek szép, szabályos körvonalai vannak, és teljesen veszélytelen lévén, játékos és könnyed hatást kelt, mint egy pohár pezsgő.

Én roppant szeretek "magamat sajnálva" sírni.

Vannak másodpercek, egyszerre csak öt vagy hat adódik, amikor az ember hirtelen a teljesen elérhető örök harmónia jelenlétét érzi. Ez nem földi érzés; nem azt mondom, hogy mennyei, hanem azt, hogy az ember földi formában nem tudja elviselni.

Vannak a rémületnek olyan szilaj pillanatai, amikor az ember nem a szokott hangján kezd kiabálni, hanem olyan iszonyú hangon, amilyet addig fel sem lehetett tételezni róla, és ez néha rendkívül félelmetes.

Az emberi lét egész törvénye csakis abban rejlik, hogy az ember mindig tudjon meghajolni a mérhetetlen nagy előtt. Ha az embereket megfosztják a mérhetetlenül nagytól, akkor nem élhetnek tovább, hanem meghalnak kétségbeesésükben. Az embernek éppen annyira szüksége van a mérhetetlenre és a végtelenre, mint arra a kis bolygóra, amelyen lakik.

Noha alig egy perccel előbb még emberek társaságára vágyott, az első valóban hozzá intézett szóra feltámadt megszokott érzése, az ingerültség és ellenszenv minden idegen iránt, aki személyéhez próbál vagy csak szándékozik férkőzni.

Ott ül a förtelmes szakadék szélén, a pusztulás szélén, már húzza lefelé a mélység, és ő csak legyint, befogja a fülét, mikor a veszedelemre figyelmeztetik! De hát mire vár? Csodára talán? Igen, csakis így lehet! Hát nem a téboly tünetei ezek?

Mert hogy igen nagy bűnös vagy, az igaz (...), kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz?

Csak lustaságból ered az, hogy az emberek látszat szerint osztályozzák egymást, és nem találnak egymásban semmit...

Az olyan ember, akit túlságosan elragad a szenvedély - kivált, ha benne van a korban -, teljesen elvakul, és még ott is reményt sejt, ahol egyáltalán nincs; sőt elveszti józan eszét, és úgy cselekszik, mint egy ostoba gyermek, még akkor is, ha a bölcsek bölcse.

A szépségről nehéz véleményt mondani... a szépség - talány.

A jószívű, de esztelen bolond éppen olyan szerencsétlen bolond, mint az eszes, de szívtelen bolond.