Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

A szépséggel fel lehet fordítani a világot.

Butaságokon áll a világ, azok nélkül talán nem is történne benne semmi.

Kezünkben tartjuk a sorsunkat, és minden kicsúszik a markunkból, csak azért, mert gyávák vagyunk... Igen, ez alapigazság... Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: az új lépéstől, az új, lényeges szótól.

Ha valakit, akárki legyen az, meg akarunk ismerni, fokonként, óvatosan kell hozzá közelednünk, nehogy elfogultan, tévesen ítéljünk, amit később aztán igen nehéz jóvátenni, elsimítani.

Minden jó... Minden. Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Ennyi az egész. Ennyi, ennyi! Ha bárki rájön, azonnal boldog lesz, már abban a pillanatban.

A kísértet úgyszólván egy másik világnak a darabkája, csücske, annak a legszéle, egészséges embernek nincs miért mutatkozzék, mivel az egészséges ember a legesleginkább földi ember, tehát csakis ezt a földi életet éli, már a rend és teljesség kedvéért is. De mihelyt megbetegszik, mihelyt a normális földi rend megbomlott a szervezetében, mindjárt felbukkan a lehetősége egy másik világnak, és mennél betegebb, annál erősebben érintkezik ezzel a másik világgal, úgyhogy mire meghal, egyenesen átköltözik oda.

Remény nélkül az ember megszűnik létezni.

Te csak ne köpj a kútba, hátha magad is abbul iszol.

Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog: minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van.

Az ember azért áll bosszút, mert igazságosnak találja.

A hazugság körforgásába sodródott emberek vétkeznek, és menthetetlenül elpusztulnak.

Semmi sem egyszerűbb, mint elítélni a gonosztevőt, és semmi sem nehezebb, mint megérteni őt.

Hát nem mosod le a bűnöd felét már azzal, hogy vállalod a szenvedést?

Gyermekek jelenlétében meggyógyul a lélek.

Véleményem szerint mindannyiunk között az a legokosabb, aki magát minden hónapban legalább egyszer bolondnak nevezi.

Mi lenne, ha nem halnék meg?! Mi lenne, ha visszanyerném az életet?! Micsoda végtelenség?! És ez mind az enyém lenne! Akkor minden percet örökkévalósággá változtatnék, nem vesztegetnék el semmit, minden percet számon tartanék, és egyet sem fecsérelnék el hiába!

A legnehezebb az életben: élni és nem hazudni.

Nagy embernek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ellen tudjon állni még a józan észnek is.

- Ne vesse meg az életet, Rogyion Romanovics, sok van még maga előtt. (...) - Mi az a sok még előttem? - Élet! Nem próféta ön, mit tudhatja! "Keressetek és találtok!" Talán éppen ezt várja öntől az Isten!

Ez egy fantasztikus, sötét, modern ügy, napjaink esete, amikorra már megzavarodott az emberi szív; amikor azt a mondatot idézik, hogy a vér "felfrissít", amikor kényelemben élve prófétálnak a létről. Itt könyvízű ábrándokról van szó, a szív teoretikus izgatásáról, kérem.

Van olyan eszme, amelyet, mihelyt szavakba öltözteti az ember és hangosan kiejti a száján, rettentő ostobának látja. Olyan ostobának, hogy az ember önmaga is szégyelli. És miért? Azért. Mert valamennyien olyan rosszak vagyunk, hogy az igazságot egyáltalán nem tudjuk elviselni.

Nem is képzeled, milyen paradicsomot varázsoltam volna körüled. A paradicsom a lelkemben volt és én minden virágát ide ültettem volna. Jó. Nem szerettél volna. Hiszen ez sem változtatott volna a dolgon. Minden úgy maradt volna, ahogy kívántad és én nyugton hagytalak volna. Úgy bántál volna velem, mintha a jó barátod volnék, mindent elbeszéltél volna, mind a ketten örültünk és mosolyogtunk volna és vidáman néztünk volna egymás szemébe. És így múlott volna el életünk. Ha pedig másba szerettél volna bele - azzal sem törődtem volna. Vele sétáltál és nevetgéltél volna, én pedig az utca túlsó felén a szememmel kísértelek volna benneteket...

Nem a hatalomban van az Úr, hanem az igazságban.

A szerető jámborság roppant erő, a legesleghatalmasabb, amelyhez hasonló nem terem sehol.

A szegény megőrizheti vele született nemes érzületét, a koldus soha.

Megérti, uram, megérti, mit jelent az, ha valakinek már nincs hová mennie? (...) Mert hiszen mindenkinek kell, hogy legalább egy utolsó menedéke legyen!

Beteges lelkiállapotban álmaink sokszor hihetetlenül plasztikusak, élesek és rendkívül hasonlatosak a valósághoz. Lehetetlen képek villannak fel néha, de ugyanakkor a körülmények és a történés egész folyamata annyira valószerű, olyan sok apró, váratlan, de művészileg tökéletesen odaillő részlet egészíti ki őket, hogy ébren ki nem gondolhatta volna az álmodó, még ha olyan művész is, mint Puskin vagy Turgenyev. Az ilyen kóros álmok mindig sokáig megmaradnak az emberben, és az amúgy is megrongált, felzaklatott szervezetre erősen hatnak.

Mit gondolsz, nem egyenlíti ki a parányi, egyszeri bűnt ezer jótett?

A kérdés most már ez: a betegség szüli-e a bűntettet, vagy magának a bűntettnek sajátos természetéből következik, hogy mindig együtt jár valami beteges folyamattal?

Minden relatív, minden viszonylagos, minden csak formaság...