Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Nekem állandóan úgy rémlik, hogy a világon sokkal több a tolvaj, mint a nem tolvaj, és hogy nincs olyan becsületes ember, aki legalább életében egyszer ne lopott volna valamit.

Ha felállsz a helyedről, elhaladsz mellettem, téged nézlek, téged figyellek; ha átsuhog a szobán a ruhád, majd elakad a szívem, ha kimégy a szobából, minden szavadat felidézem, még a hangodat is, ahogy mondtad; ezen az éjszakán pedig semmire sem gondoltam, egyre azt hallgattam, hogyan lélegzel álmodban, és hogyan fordultál meg kétszer is...

Csak a lelki nemessége meglegyen valakinek, mást mindent megszerezhet tehetséggel, tudással, értelemmel, zsenialitással.

Ki-ki magáról gondoskodik, és az éli világát a legvígabban, aki a legjobban be tudja csapni magát.

Sose kezeskedjék olyasmiről, ami férj és feleség, vagy szeretők között történik. Ott mindig van egy zugocska, amelyet csak ők ketten ismernek, senki más a világon.

Azzal ugyan senkit meg nem javítasz, ha eltaszítod.

Minden embernek legalább egyvalakije kell hogy legyen, aki szánja!

Ahogy az anya örül, amikor észreveszi csecsemőjének első mosolyát, pontosan ugyanúgy örül az Isten is, valahányszor meglátja az égből, hogy teljes szívből imádkozni készül egy bűnös.

A megjavulás legjobb útja-módja: bűnbánattal felidézni a múltat.

A legmegátalkodottabb, legmegrögzöttebb gyilkos is tudja, hogy ő gonosztevő, vagyis a lelkiismerete szerint rossznak tartja a cselekedetét, jóllehet egy cseppet sem bánta meg.

Az a gyáva, aki fél és elmenekül; az, aki fél, de nem menekül el, még nem gyáva.

Tudod-e, hogy a nő, kegyetlen gúnyolódásával képes agyongyötörni a férfit, anélkül, hogy egyetlenegyszer is lelkiismeret-furdalást érezne, mert magában mindannyiszor azt gondolja, ha az emberre néz: "Most ugyan holtra kínozom, de később majd mindenért kárpótolom a szerelmemmel."

De hiszen általános szükséglet, hogy élni, enni, inni kell, és az a teljes, tudományos meggyőződés, hogy ezt a szükségletet nem lehet kielégíteni általános társulás és az érdekek összeegyeztetése nélkül, azt hiszem, eléggé erős gondolat ahhoz, hogy az emberiség jövendő századainak támaszpontjául és "az élet forrásául" szolgáljon.

Az egyéni jócselekedet mindig megmarad, mert az egyén szükséglete, az egyénnek az az élő szükséglete, hogy közvetlen hatást tegyen egy másik egyénre.

Túlságosan megalázzuk a gondviselést, amikor a saját fogalmainkat tulajdonítjuk neki, amiatti bosszúságunkban, hogy nem tudjuk megérteni.

Ami (...) hazugsággal kezdődik, annak hazugsággal kell végződnie is; ez természeti törvény.

A mély bánat többnyire hallgatag és rejtezkedik.

Könnyebb hősnek lenni egy másodpercig, egy óráig, mint néma heroizmussal viselni a mindennapot. Vállald magadra, hogy viseled a szürke, hétköznapi életet, végzed a munkát, amelyért senki sem dicsér, amelynek hősiességét senki sem veszi észre, amellyel nem kelted fel senki érdeklődését magad iránt, aki elviseli ezt a szürke hétköznapot és mégis ember marad, az igazán hős.

Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nekem nincs elég erőm.

Általában mindig utáltam azt mondani: "Bocsásson meg, papa, többé nem teszem" - de nem azért, mert nem lettem volna képes rá, hanem ellenkezőleg, talán éppen azért, mert túlságosan is képes voltam rá; de még mennyire!

Az ember könnyelmű és ellenszenves lény, és a sakkozóhoz hasonlóan talán éppen a cél elérésének folyamatát szereti, nem pedig magát a célt. És ki tudja (kezeskedni nem lehet), hátha ezen a világon minden cél, amely felé az emberiség törekszik, csakis az elérés szakadatlan folyamatában, más szóval magában az életben rejlik, nem pedig a tulajdonképpeni célban, amely természetesen nem lehet más, mint a kétszer kettő négy, vagyis egy képlet, csakhogy a kétszer kettő négy már nem az élet, uraim, hanem a halál kezdete.

Ha nekem családom van gyerekkoromban, akkor én most nem ilyen vagyok, amilyen. Ez gyakran megfordul a fejemben. Mert hiszen akármilyen rossz is a családban, mégiscsak a szüleivel él az ember, nem idegenekkel, nem ellenségekkel.

A szerelem - isteni titok, minden avatatlan szem előtt rejtve kell maradnia, bármi történik is! Annál szentebb, annál drágább lesz ettől!

Hát lehet valaki boldogtalan? Ó, hát mit számít a bajom, a bánatom akkor, ha tudok boldog lenni?! Tudja, én nem értem, hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja. Hogyan beszélhet egy emberrel, ha nem lesz boldog, hogy szereti! Ó, csak én nem tudom kifejezni... és hány meg hány olyan gyönyörű dolog van a világon, amelyeket még a legelveszettebb ember is gyönyörűnek talál?! Nézze meg a kisgyermeket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fűszálat, hogyan nő, nézzen annak a szemébe, aki ránéz önre és szereti önt...

Talán jobb is, hogy sértegetnek az emberek: legalább megmentenek attól a szerencsétlenségtől, hogy szeressem őket.

A fennhéjázás teljes hiányában nyilvánul meg az igazi rendes ember, aki feltétlenül megbecsüli és megbecsülteti magát a maga helyzetében, akármilyen legyen is az, s bármit mérjen is reá a sors. Hogy valaki a maga helyzetében a kellő önbecsülést mutassa, rendkívül ritka a világon, legalább olyan ritka, mint az igazi méltóság...

A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának a kora. Senki sem gondolkozik; ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából.

Az orosz nő hamar megcsúnyul, szépsége múló tünemény, s ennek oka nemcsak bizonyos néprajzi sajátságokban rejlik, hanem abban is, hogy az orosz nő fenntartás nélkül szeret, s ha szeret, mindenét egyszerre odaadja; a pillanatot és egész életét, jelenét és jövőjét; takarékoskodni nem tud, nem gazdálkodik javaival, szépségét mindenestül odaadja annak, akit szeret.

Egy társadalom civilizáltságának mértékét a rabokon lehet lemérni.

Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik.