Anton Pavlovics Csehov

(Taganrog, 1860. január 29. – Badenweiler, 1904. július 15.) orosz író, drámaíró, orvos. A 19. századi orosz irodalom legnagyobbjai közé tartozik, de a századforduló drámairodalmának egyik legnagyobb hatású alakja is egyben, az úgynevezett „drámaiatlan” dráma megteremtője, a novella műfajának megújítója.

Magyar185 Română31
Minden ember titkok leple alatt - mint az éjszaka leple alatt - éli valódi, igen érdekes életét. Minden egyéni lét titkon alapszik, a kultúrembernek részben talán ezért olyan fontos, hogy az egyéni titkot tiszteletben tartsák.
Tarisznya és börtön nélkül senki sem éli le életét.
Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek mások szenvedéseivel, például bírók, rendőrök, orvosok, idővel a megszokás következtében annyira megedződnek, megkeményednek, hogy még ha akarnának, se tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan. E tekintetben semmiben sem különböznek a paraszttól, aki a hátsó udvarában birkát, borjút öl, és észre sem veszi a vért. Márpedig ha a bíró formálisan, lélek nélkül tekinti az egyént, nem sok kell hozzá, hogy egy ártatlan embert megfosszanak minden jogától és tulajdonától, és kényszermunkára ítéljék. Csupán idő kell hozzá: annyi idő, amennyi alatt bizonyos formalitásokat elvégeznek - s a bírót ezekért fizetik.
Az elfogatásban és a börtönben nincsen semmi rettenetes, ha az ember lelkiismerete tiszta.
Nincsen a földön semmi jó, amelynek forrásánál ne találnánk valami ocsmányságot.
Ezen a világon minden jelentéktelen és érdektelen, kivéve az emberi szellem legmagasabbrendű megnyilvánulásait. A szellem, az értelem éles határt von állat és ember között, utal az utóbbi isteni eredetére, és bizonyos fokig még a halhatatlanságot is pótolja, amely nincsen. Ebből kiindulva tehát a szellem az élvezet egyetlen lehetséges forrása.
Mint ahogy a börtönben a rabok, akiket közös balsors fűz össze, könnyebbnek érzik sorsukat, ha együtt vannak, ugyanígy az életben is kevésbé érezzük a kelepcét, amikor analízisre és szintézisre hajló emberek társaságába kerülünk, és együtt töltjük az időt büszke és szabad eszmék kicserélésében.
Az ember halhatatlanságát látni az anyag átváltozásában ugyanolyan különc esztelenség, mint ragyogó jövőt jósolni a hegedű tokjának, miután a benne levő drága hangszer eltört és hasznavehetetlenné vált.
Amíg a társadalom elkülöníti magától a bűnösöket, elmebetegeket és általában a zavaró elemeket, addig legyőzhetetlen.
Akármilyen csodás hajnal ragyogja is be az ember életét, a végén éppen úgy koporsóba szegelik, és gödörbe dobják.
A szabad és elmélyedő gondolkodás, amely az élet megértésére törekszik, és a világ gyarló hiúságának teljes megvetése: két olyan áldás, amelynél nagyobbat ember sohasem ismert.
A nyugalom és a megelégedés nem az emberen kívül van, hanem benne magában.
A közönséges ember a jót vagy a rosszat kívülről várja, vagyis a kényelmes kocsitól vagy a meleg szobától, a gondolkozó ember pedig önmagától.
A bölcs vagy egyszerűen a gondolkodó, elmélkedő ember éppen azzal tűnik ki, hogy megveti a szenvedést; mindig elégedett, és semmin sem csodálkozik.
Minél alacsonyabb rendű a szervezet, annál a kevésbé érzékeny, és annál gyengébben reagál az ingerre; minél magasabb rendű, annál fogékonyabb, és annál hevesebben reagál a külső valóságra.
Csupán a szellem érdekes és figyelemre méltó, minden egyéb kicsinyes és alacsony rendű.
Igazi boldogság csak a magányban található.
Amikor az embernek azt mondják, hogy rossz a veséje, vagy megnagyobbodott a szíve, és gyógyítani kezdik, vagy azt mondják, hogy őrült vagy bűnöző, azaz: amikor a környezete hirtelen valami okból felfigyel az emberre, akkor az ember már tudja, hogy zsákutcába jutott, amelyből nincs többé kivezető út. Keresi, keresi a kivezető utat, és egyre jobban belegabalyodik. És ebben az esetben az ember nem tehet egyebet, mint hogy megadja magát, mert semmiféle emberi erőfeszítés többé meg nem mentheti.
Akit az istenek szeretnek, nem eszik meg a disznók.
A tanult emberek szívét nem is annyira a pénz, mint inkább a kellemes modor és az udvarias torkonragadás lágyítja meg.
A szél jajszava - a szörnyű bűnökben elmerülő lelkiismeret jajszava.
A hold - szenvtelen, néma tanúja a szerelem és bosszú édes pillanatainak.
Az erős férfiú, aki egy szép nő szeméért a tűzhányó kráterébe taszítja ellenségét - fenséges, nagyszerű és tanulságos látvány.
Az örömkönnyeket - a szerelmes szív mélyén dúló isteni erő fakasztja.
A halál bilincs, de egyben szabadulás a bilincsektől.
Négy óra egy szerelmes számára - négy tizenkilencedik század!
A tekintet a lélek pallosa.
A férfikebel - a nő erőssége.
Szent kor - a gyermekkor.