Anton Pavlovics Csehov

A szó általában, akármilyen ékes vagy mélyenszántó legyen is, csak az egykedvű emberre hat, de nem mindig tudja kielégíteni azt, aki nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan. Éppen ezért az öröm vagy szerencsétlenség legjobb kifejezése többnyire a hallgatás: a szerelmesek jobban megértik egymást, amikor hallgatnak, és a sírnál elmondott forró, szenvedélyes szónoklat csupán a távol állókat hatja meg, a halott özvegyének, gyermekeinek fülében hidegen és semmitmondóan hangzik.

Ha az első felvonásban megjelenik egy puska, a következőben el fog dördülni. Különben nincs ott semmi keresnivalója.

Az egyetlen különbség az ügyvéd és az orvosok között az, hogy az ügyvéd kirabol, az orvos pedig kirabol és még meg is öl.

Úgy látszik, ez az emberi együttélés törvénye: minél érthetetlenebb a vétek, annál elkeseredettebb és durvább az ellene folytatott küzdelem.

Ha elképzeljük, hogy millió év múlva a földgolyó mellett a térben elszáll valami lélek, a föld színén majd nem lát már egyebet, mint agyagot és kopár szirteket. Elpusztul minden, a civilizáció, az erkölcsi törvény, még lapulevél se nő a nyomában.

Nyugdíjat minden hivatalnok élvez, tekintet nélkül arra, hogy becsülettel dolgozott-e vagy sem. Korunk torz méltányossága éppen abban áll, hogy ranggal, érdemrenddel, nyugdíjjal nem a hivatalviselők erkölcsi érdemeit és szellemi képességeit jutalmazzák, hanem a szolgálatot általában, akármilyen minőségű volt is.

Az a tan, amely azt hirdeti, legyünk közönyösek a gazdagság, az élet élvezetei iránt, vessük meg a szenvedést és a halált, teljességgel érthetetlen az emberiség túlnyomó többsége számára, mivel ez a többség sohasem ismert sem gazdagságot, sem élvezetet; a szenvedést megvetni pedig annyit jelentene számára, mint megvetni magát az életet, mert az ember egész léte abban áll, hogy szenved éhségtől, hidegtől, sérelemtől, veszteségtől, s végül a hamleti halálfélelemtől. Ezek a szenvedések alkotják az egész életet: ezt lehet gyűlölni, terhesnek, nehéznek találni, de megvetni - nem lehet.

Ha nincs is halhatatlanság, előbb vagy utóbb fel fogja találni a mindenható emberi elme.

Ó, miért nem halhatatlan az ember? Mire valók az agy tekervényei és központjai, mire való a látás, a beszéd, az öntudat, a lángész, ha mindez arra van ítélve, hogy a föld alá kerüljön, s végül a föld kérgével együtt kihűljön, és azután millió meg millió éven át értelem és cél nélkül keringjen a földgolyóval együtt a nap körül? Ahhoz, hogy kihűljön és céltalanul keringjen, egyáltalában nem kellett volna a nemlétből előhívni az embert magas, szinte isteni szellemével, és azután újra, mintegy megcsúfolásul, sárröggé változtatni őt.

Az élet bosszantó kelepce. Amikor a gondolkodó ember eléri a férfikort, és érett öntudatra ébred, önkéntelenül kelepcében érzi magát, amelyből nincs szabadulás. Utóvégre is, bizonyos véletlenek és esetlegességek akarata ellenére hívták életre a semmiből... Miért? Minek? Ha meg akarja tudni létének értelmét és célját, bárgyúságokkal elégítik ki; kopogtat az ajtón, de nem nyitják ki előtte; végül eljön a halál - ugyancsak akarata ellenére.

A természetben végbemenő öntudatlan folyamatok alacsonyabb rendűek még az emberi butaságnál is, mert a butaságban mégiscsak van öntudat és akarat, a természeti folyamatokban pedig semmi. Csupán a gyáva, akiben több a halálfélelem, mint az önbecsülés, csupán az vigasztalhatja magát azzal, hogy teste azután majd tovább él a fűben, a ködben, a varangyos békában.

Negyven bejáró betegnek reggeli és ebéd között komoly segítséget nyújtani fizikailag lehetetlen, az ember önkéntelenül is csak becsapja őket. Egy naptári évre átlag tizenkétezer beteget számítva tehát tizenkétezer embert csap be az orvos. A komoly betegeket befektetni a kórházba, és a tudomány szabályai szerint foglalkozni velük - ez is lehetetlen, mert szabályok vannak ugyan, de tudomány nincsen; ha pedig az ember abbahagyja a bölcselkedést, és csupán egyszerűen, pedánsul követi a szabályokat, mint a többi orvos, akkor ehhez mindenekelőtt tisztaság és szellőztetés kell, nem pedig bűz és piszok; egészséges táplálék és nem büdös savanyúkáposzta-leves; megfelelő segéderők és nem tolvajok.

Se szó, se hang, semmi se mozdul, szinte hihetetlen, hogy a természet ilyen csendes is tud lenni. Ha holdvilágnál nézi az ember a széles falusi utcát, a házacskákat, a kazlakat, az alvó füzeket, a lélek is elcsendesül, és az éj sötétjébe burkolózik a gond, bánat, fárasztó munka elől, nyugodt, halk mélabújában megszépül, s mintha a csillagok is meghatott gyöngédséggel néznének rá. Az ember úgy érzi, mintha már nem is lenne gonoszság a földön, s minden a legszebb rendben volna.

Ó, szabadság, ó, szabadság! Még a távoli célzás, eljövetelének halvány reménye is szárnyat ad a léleknek, nem igaz?

Elég sok magános természetű ember van a világon. Olyan az, mint a csiga vagy kagyló, csak a maga héjába bújik. Ez talán valamiféle atavizmus, visszatérés abba az időbe, mikor az ember még nem volt társas lény, hanem csak egyedül élt a barlangjában.

Engedd meg nekem, hogy neved ünnepén szerencsekívánataimat fejezzem ki, és őszinte szívem minden melegével egészséget kívánjak neked és minden jót, amit a te korodbeli lányoknak egyáltalán kívánhatni.

Nincs és nem is lehet olyan unalmas és szomorú város, melyben az okos, képzett ember felesleges volna. Tegyük fel, hogy e kétségtelenül elmaradott és durva város százezer lakója közül csak hárman vannak olyanok, mint önök. Önök az érzéketlen tömeget természetesen nem képesek meghódítani, lassanként engedniük kell majd, és elvesznek a százezres tömegben, az élet elfojtja önöket, de azért mégsem tűnnek el egészen, mégsem maradnak minden hatás nélkül. Később önök után talán már hat olyan ember lesz, mint önök, aztán tizenkettő, és így tovább, míg végül az ilyenfajta emberek alkotják majd a többséget. Két-három évszázad múltán az élet bámulatos szép lesz a földön. Az embernek ilyen életre van szüksége, és ha az eddig még nincs meg itten, meg kell sejtenünk, várnunk kell, álmodnunk kell róla, készülnünk kell rá. Ezért kell mindig többet látnunk és tudnunk, mint az apánk és nagyapánk tudott és látott.

Mi nem is tudjuk, mit tartanak majd nagynak és fontosnak, és mit kicsinynek és nevetségesnek. Vajon Kopernikusz vagy Kolumbusz felfedezését nem látták-e kezdetben haszontalannak és nevetségesnek, és nem tartották-e egy különc őrült firkáit valóságos kinyilatkoztatásnak? És az is lehet, hogy majd a mi életünket, melyben olyan jól megvagyunk, később különösnek, kényelmetlennek, értelmetlennek, nem eléggé tisztának, sőt talán bűnösnek is ítélik.

Hogyha egy nő filozofál vagy két nő... az, kérem alássan - nem mindig papsajt.

Az embernek fáradnia kell, dolgoznia kell arca verejtékével, akárki is az, és csak ebben van az élet értelme és célja, az ember boldogsága és gyönyörűsége. Milyen szép az élete a munkásnak, aki virradatkor felkel, és az úton követ tör, vagy a pásztornak vagy a tanárnak, aki gyereket tanít, vagy a mozdonyvezetőnek a vasúton... Istenem, mennyivel többet ér nem csak az ember, aki dolgozik, hanem a barom is, az igavonó ló is, mint az a fiatalasszony, aki délben ébred, aztán az ágyban kávézik, aztán két óra hosszat öltözködik!

Egy kezemmel csak másfél pudot emelek fel, kettővel azonban ötöt, sőt hat pudot. Ebből azt következtetem, hogy két ember nem kétszer erősebb, mint egy ember, hanem legalább háromszor erősebb.

Mikor megkezdődik a havazás, az első napon, mikor szánok jelennek meg az utcán, kellemes nézegetni a fehér földet, a fehér tetőket, jólesik belélegezni a friss levegőt, ilyenkor szokott az ember ifjúságára emlékezni. A vén, dérlepte hársak és nyírfák jóindulatúaknak látszanak, közelebb állnak a szívhez, mint a ciprusok és pálmák, az ő szomszédságukban már nem is akaródzik az embernek a hegyekre és tengerekre gondolnia.

Tulajdonképpen minden gyönyörű ezen a világon, minden, kivéve azt, amit mi magunk gondolunk és cselekszünk, mikor megfeledkezünk a lét magasabb céljairól, emberi méltóságunkról.

Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a "hirtelen"- nel. Igazuk is van az íróknak: az élet olyannyira bővelkedik váratlan meglepetésekben!

Magam vagyok, mint a szél a pusztán... meghalok, senki se sirat meg... szörnyű egyedül.

Bármelyik pillanatban szörnyű váratlansággal elragadhat a halál.

A nő a szerelemben csak sopánkodni és nyöszörögni tud! A férfi szenved, és egyik áldozatot a másik után hozza, a nő csak illegeti-billegeti a szoknyáját, és igyekszik minél szorosabban behálózni a szerelmes férfit.

Az a fő, hogy elhatározza magát az ember. Ha sokáig töpreng, tétovázik az ember, ha csak fecseg, fecseg, meg az ideált, az igazi szerelmet várja, akkor bizony sohasem nősül meg.

Tiltakozni nem lehet, mert az ember férj, a férj szó pedig nyaralónyelvre lefordítva annyit jelent, mint akarat nélküli igavonó állat, vég nélkül és megállás nélkül lehet rajta lovagolni, és minden terhet korlátlanul rá lehet rakni anélkül, hogy az állatvédő egyesület beavatkoznék.

A házasság az komoly lépés! A dolgot minden oldalról alaposan meg kell gondolni.