Thomas Mann

Amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni.

Rosszul gondolkozik az, aki összetéveszti a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel.

Ha valakinek van fantáziája, az nem azt jelenti, hogy képes kiagyalni valamit, hanem azt, hogy képes a létező dolgokból létrehozni valamit.

Az időnél nincs "voltaképpen". Ha hosszúnak érzed, hosszú, ha rövidnek érzed, akkor rövid, de hogy igazából milyen hosszú vagy milyen rövid, azt nem tudja senki. Egy perc olyan hosszú... vagyis annyi ideig tart, amíg a másodpercmutató egyszer körbejár... ténylegesen a mutató körbejárása, az a mozgás, térbeli mozgás ugyebár? Megállj, vigyázzunk! Az időt tehát térrel méred. De hisz ez olyan, mintha a teret az idővel akarnánk mérni... Hamburgtól Davosig húsz óra, igen, vasúton. De gyalog... gyalog meddig tart? Hát gondolatban? Gondolatban egy másodperc töredékéig.

Az időnek a valóságban nincs tagozódása, az új hó, új esztendő kezdete nem jár mennydörgéssel vagy trombitaharsogással, és még az új évszázad beköszöntésekor is csak mi, emberek, lövöldözünk, és kongatjuk a harangokat.

A művészet fölfokozott élet. Mélyebben boldogít, gyorsabban fölemészt.

Ha az emberi értelem akarja, hogy erősebb legyen a sorsszerűségnél, akkor már erősebb is.

Aki jobban szeret, az alulmarad, és szenvedni kénytelen.

A szerencse és a fellendülés külső, látható, kézzelfogható jelei és szimbólumai csak akkor mutatkoznak, amikor valójában minden már lefelé halad.

A beszéd maga a civilizáció. A szó, még az ellentmondó is, összekapcsolja az embereket. A szótlanság elszigetel.

A vérkeverék rendkívüli lehetőségeket és rendkívüli veszélyeket rejtett magában. Az eredmény ez: egy polgár aki eltévedt a művészetben, egy bohém, akit honvágy gyötör a jó gyerekszoba után, egy művész, kinek rossz a lelkiismerete.

A szakadatlan egyhangúságban a nagy időtartamok is szívdermesztő módon összezsugorodnak; ha egy nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik; és teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződnék és észrevétlenül repülne el.

A múlandóság teremti az időt.

Csakis úgy juthatunk valaha is följebb, ha már tudunk kételkedni önmagunkban.

Fiam, nappal láss vígan üzleteid után, de csak olyanokat köss, hogy éjszaka nyugodtan alhassunk.

Ha az ember idegenek közt van, akkor igyekszik a legelőnyösebb oldaláról mutatkozni, meggondolja, mit mond, és tetszeni akar.

A boldogság nem kölcsönös!

Szívünknek időt kell hagyni, s eszünket nyitva kell tartani oly tapasztalt emberek tanácsai előtt, akik okos tervvel gondoskodnak szerencsénkről.

Nem lehet kívánni, hogy egy birkának öt lába legyen.

Ami egynek illik, másikhoz nem passzol.

Hal mindennap van, de fogás nincs mindennap.

Tisztes munka elnyeri illő jutalmát.

Jobb holnap, mint később.

Nem szabad olyan igazságot leírni vagy tanítani, amely netán ellenkezik a dolgok jelenlegi rendjével.

Valahányszor a filozófusok és költők valamilyen igazságot, nézetet vagy elvet túlhaladnak és félretesznek, akkor érkezik nagy lassan egy-egy király, aki épp most jut el idáig, aki most épp ezt tartja a legújabbnak és legjobbnak, és azt hiszi, hogy aszerint kell cselekednie... Bizony így áll a dolog a királysággal! A királyok nemcsak nagy emberek, sőt, nagyon is középszerű emberek, mindig elmaradnak néhány stációval.

A gazdagság egyedül nem boldogít.

Jóllehet az élő beszéd elevenebbül és közvetlenebbül hat, viszont az írott szónak előnye, hogy nyugodtan megválaszolható és megfogalmazható, hogy megmarad, és az írójától jól megfontolt és kiszámított formájában és rendjében újra és újra elolvastatván, mindenkor azonos hatást tehet.

Nem azért születtünk, (...) amit rövidlátó szemünk saját, kisded, egyéni boldogságunknak lát, mert nem elszórt, egymástól független, önmagunkban létező egyének vagyunk, hanem miként a láncnak szemei, és úgy, ahogyan vagyunk, nem volnánk elgondolhatók azoknak a sora nélkül, akik előttünk voltanak, és nekünk azt az utat megmutatták, jómaguk is szigorral, se jobbra, se balra nem nézve, a kipróbált tiszteletre méltó hagyományt követvén.

Az embert viszi a sors.

Eltekintve attól, hogy főnökünk családjában forogni magában véve kellemes megtiszteltetés, az ember a principálisa feleségében jóindulatú szószólót szerez magának, ha az a mindenesetre lehetőleg kerülendő, de azért épp annyira lehetséges eset állna elő, hogy az üzleti munkában tévedés esnék, avagy a principális elismerése imitt-amott elmaradna.