Thomas Mann

Egyéniségének ablakrácsai közül reménytelenül mereszti szemét az ember a külső körülmények börtönfalaira, míg csak nem jő a Halál, hogy hazaszólítsa a szabadságba.

Amik vagyunk, amit tudunk, ami a mienk, azt szegényesnek, szürkének, elégtelennek és unalmasnak érezzük; amik nem vagyunk, amit nem tudunk, ami nem a miénk, éppen az után epekedünk irigy vággyal, amely szeretetté válik attól való félelmében, hogy gyűlöletbe csaphat át.

Csak a halál képes rábírni másokat, hogy fejet hajtsanak a mi szenvedéseink előtt, és a legnyomorúságosabb szenvedések is felmagasztosulnak a halálban.

Még a szánakozást is lehetetlenné teszi az aljasság ezen a világon.

Amikor az ember legjobban szurkol, akkor, mintegy csúfságból, majdnem hogy jól jár; de amikor semmi rosszra nem gondol, akkor jön a csapás.

A halál egyetlen egészséges és nemes, amellett egyetlen igazán vallásos felfogása, ha az élet alkotórészének és tartozékának, szent feltételének tekintjük és érezzük, és nem választjuk el tőle, nem állítjuk vele ellentétbe, és nem játsszuk ki ellene alávaló módon, mert az ellenkezője lenne mindennek, ami egészséges, nemes, értelmes és vallásos.

A halál tiszteletre méltó, mint az élet bölcsője, mint a megújulás anyaméhe. De ha elválasztjuk az élettől, kísértetté válik, torzképpé, vagy még annál is rosszabbá. Mert a halál, mint önálló szellemi hatalom, rendkívül léha hatalom, bűnös vonzereje kétségtelenül igen nagy, ámde a vele tartás éppoly kétségtelenül az emberi szellem legszörnyebb eltévelyedését jelenti.

Mihelyt az irónia megszűnik az ékesszólás közvetlen, klasszikus eszköze lenni, amely a józan értelem számára egyetlen pillanatig sem lehet félreérthető, nyomban léhasággá válik, a civilizáció kerékkötőjévé, a megrekedéssel, szellemtelenséggel, bűnnel való tisztátalan kacérkodássá.

Az analízis hasznos, mint a felvilágosodás és a civilizáció eszköze, jó, amennyiben megrendíti az ostoba meggyőződést, feloszlat természetes előítéleteket, és aláássa a tekintélyt, más szavakkal: amennyiben felszabadít, finomít, emberibbé tesz, és a szolgákat megérleli a szabadságra. De rossz, nagyon rossz, amennyiben megbénítja a tetterőt, gyökerében rontja meg az életet, amelyet átalakítani képtelen. Az analízis néha nagyon gusztustalan dolog, éppolyan gusztustalan, mint a halál, hiszen voltaképpen odatartozik... rokona a sírnak és a sír gyanús anatómiájának.

A tréfa nem egyéb, mint átlátszó takargatása az alatta elrejtett - vagyis elrejthetetlen - ínségnek.

Az ember az időt és a jelent nem ajándéknak érzi, hanem akadálynak, magában való értékét tagadja, megsemmisíti, gondolatban átugorja. A várakozás, amint mondják, unalmas, hosszúra nyújtja az időt. Éppúgy, sőt még inkább azonban azt is mondhatjuk, hogy megrövidíti, mert időtömegeket nyel el anélkül, hogy azokat önmagukért átélné, kihasználná. Úgy is mondhatnók, a várakozó, a csak várakozó olyan nagybélű falánkhoz hasonlatos, akinek emésztőtraktusa tömegesen hajtja át az ételt, anélkül, hogy tápláléktartamát feldolgozná, hasznosítaná. Tovább is mehetnénk és azt mondhatnók: ahogy az emésztetlen étel nem erősíti az embert, úgy a várakozással eltöltött idő nem öregíti. Igaz, hogy tiszta és vegyületlen várakozás a gyakorlatban nemigen fordul elő.

A szerelemben az esztétikai értékítélet éppúgy nem jut szóhoz, mint az erkölcsi.

Ahol sok a hely, ott sok az idő (...). Amilyen arányban a városokban drágul a telek, s lehetetlenné válik a helypocsékolás, ugyanolyan arányban (...) válik drágábbá az idő.

Az idő az istenek adománya, azért adatott az embernek, hogy használja, kihasználja, (...) az emberiség előrehaladásának szolgálatában.

A tudat, mint ingerérzékenység, bizonyos mértékig kétségtelenül már előfordulása legalacsonyabb, legfejletlenebb fokán is fölébred, a tudatos folyamatok első előfordulását nem lehet a tudat egyetemes vagy egyéni történetének valamely pontjához kapcsolni, nem lehet a tudatot netán egy idegrendszer létéhez, mint feltételhez kötni.

A tudat, az öntudat tehát az életté szerveződött anyag egyik funkciója, nem egyéb, s ha ez a funkció tovább fokozódik, végül önmaga hordozója ellen fordul, odáig fejlődik, hogy az őt létrehozó fenomén kifürkészésére, megmagyarázására törekszik, az élet reménykedve-reménytelenül törekszik általa az önismeretre, de a természetnek ez az önmagába fordulása végül is kudarcra van kárhoztatva, mert a természet nem oldódhat föl megismerésében, az élet végső soron nem lesheti meg önmagát.

A betegség az élet feslett formája.

A szerelem semmi, ha nem őrület, ha nem esztelenség és tilos kirándulás a bűnbe. Másképp csak kellemes banalitás, csak arra való, hogy békés dalocskákat énekeljenek róla a síkföldön.

Az ember sohasem tehet félig-meddig átgondolt, általános természetű kijelentést anélkül, hogy egészen el ne árulná magát, észrevétlenül belé ne fektesse egész egyéniségét, valamiképp hasonlatszerűen ne ábrázolja benne élete alaptémáját, legfőbb problémáját.

Tiszteletre méltónak a szellem lázadását a természetes ellen csakis akkor nevezhetjük, ha és amennyiben az ember méltóságát és szépségét tartja szem előtt, ellenben semmiképpen sem mondható tiszteletre méltónak az olyan lázadás, amely ha nem is kívánja, de mindenesetre maga után vonja ennek lealjasulását, megbecstelenítését.

A demokrácia értelme, célja nem más, mint mindennemű állami abszolutizmus individualisztikus korrekciója. Igazság, igazságosság az egyéni erkölcs koronaékszerei, s ha összeütközésbe kerülnek az állam érdekeivel, olykor még államellenes hatalmak színében is feltűnhetnek, holott valójában az állam magasabb, mondjuk így: földöntúli javát tartják szem előtt.

Minden valóban nevelő célú testület elejétől fogva tudta, hogy valójában mindenkor és minden pedagógiában miről van szó: az abszolút érvényű parancsról, a vas szilárdságú kötöttségről, fegyelemről, áldozatról, az én megtagadásáról, az egyéniség erőszakos elfojtásáról.

Az államot visszavezethetjük egy, a bűnnel számoló, a jogtalanság ellen védelmül kötött társadalmi szerződésre, s ebben látjuk az uralkodói hatalom eredetét.

Az állam, ha nem is a gonosz, de mindenesetre a szükség és a bűnös tökéletlenség alkotása.

Harcba szállni az ellenséggel, tehát támadni több és tiszteletre méltóbb, mint csupán védekezni és ellenállni.

A halál nem ijesztő rém, nem is misztérium, hanem egyértelmű, szabályos, fiziológiailag szükségszerű és helyeslendő jelenség; az élet megrablásával lenne egyértelmű, ha valaki a megengedettnél tovább időzik szemléletében.

A halál élményének végső soron azonosnak kell lennie az élet élményével, másképp csak kísértetjáték.

A betegség a testi elem túlságos hangsúlyozását jelenti, az embert mintegy testére utalja és korlátozza, és az emberi méltóságot ezáltal csökkenti, sőt, végső soron megsemmisíti, mivel az embert puszta testté alacsonyítja.

Az ember gyorsan beletanul abba, aminek belsőleg szükségét érzi.

A civilizáció gyermeke, aki születésétől fogva idegenül távol áll a fékezetlen természettől, sokkalta inkább érzi nagyságát, mint a természet edzett fia, aki zsenge korától fogva rá van utalva és kiábrándító, bizalmas viszonyban él vele. Emez aligha ismeri az áhítatos megilletődést, amellyel amaz szemöldökét felvonva elébe lép, s amely alapvetően meghatározza a természethez fűződő érzelmi viszonyát, állandó vallásos megrendülést, félénk izgalmat táplálva lelkében.